Andromeda hálószeme
AZ UNIVERZUM

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Üdvözöllek kedves látogató!

M31

e-mail: andromeda@gportal.hu

 
PORTÁL HÍD
 
A nap képe
 
TEJÚTTESTVÉR
 
KÉK BOLYGÓ
 
Építsünk hidat a világ körül!
 
Hajózni szükséges!
 
Virtuális világkörüli utazás
 
Spirituális hidak
 
G-portál kapcsolatok
 
Hungarica
 
ONLIB (Online könyvtár)
 
Zenepont

 
ZENEZUG
 
G-mail
Felhasználónév:
Jelszó:
  SúgóSúgó

Új postafiók regisztrációja
 
Hírlevél
E-mail cím:

Feliratkozás
Leiratkozás
SúgóSúgó
 
CIKKEK
CIKKEK : A „mondializáció” és „globalizáció” ontológiai térképe

A „mondializáció” és „globalizáció” ontológiai térképe

Csizmadia Sándor  2004.02.24. 19:16

A „globalizáció” fogalma a latin globus (földgolyó), a „mondializáció” fogalma pedig a mundus (világ) szóból származik. Az angolszász országokban és országokból a „globalizáció”, a frankofón országokban a „mondializáció” fogalma terjedt el, noha minden korlátozás nélkül használják a globalizáció fogalmát is.

Csizmadia Sándor

A „mondializáció” és „globalizáció” ontológiai térképe

A „globalizáció” fogalma a latin globus (földgolyó), a „mondializáció” fogalma pedig a mundus (világ) szóból származik. Az angolszász országokban és országokból a „globalizáció”, a frankofón országokban a „mondializáció” fogalma terjedt el, noha minden korlátozás nélkül használják a globalizáció fogalmát is. Általánosan használt jelentésük szerint e fogalmak a különféle akadályok, korlátok lebontásával az egész világra kiterjedõ, azt meghatározó, egységesítõ, homogenizáló tényekre, jelenségekre, folyamatokra, eljárásokra, az emberi tudás és cselekvés különbözõ ágazatai közötti átfogó kötelékekre, kölcsönhatásokra, interdependenciákra utalnak. Mégis a két fogalom használatában felfedezhetõ egy árnyalati szemantikai különbség: a világnak földrajzi értelemben vett végessé válását, különbözõ térségeinek, tereinek egybekapcsolását, egyesítését inkább a „mondializáció” fogalma fejezi ki, abban az értelemben, ahogyan azt Paul Valéry írta egy 1931-ben megjelent tanulmányában (Regard sur le monde actuel:„Mind ez idáig a földgolyó lakható részeit a különbözõ nemzetek felkutatták, feltárták és felosztották. A lakatlan területek, a szabad térségek, a senkihez sem tartozó helyek, egyszóval a korlátlan terjeszkedés korszaka lejárt. A véges világ kora veszi kezdetét.” Az író számára a világ végessé válása három feltétel egybeesését jelentette: a glóbusz adottságainak, lényegének a megismerését; a szabad terek, térségek kisajátítását és felosztását; a glóbuszt átfogó hálózatok kiépülését.

Ez a megközelítés lehetõvé teszi számunkra, hogy a jelenlegi globális technikai, pénzügyi, gazdasági stb. dinamikák és folyamatok összefoglaló kifejezésére a „globalizáció”, a globalizáció történeti dinamikáinak jelölésére a „mondializáció” fogalmát használjuk. Ha a globalizáció folyamatának történelmi dinamikáira (mondializáció) utalunk, akkor egyúttal azt is érzékeltetjük, hogy a globalizáció nem valami sorsszerû gondviselés vagy éppen sorsszerû csapás eredménye, nem egy kizárólagos elvet, nem egy eleve adott irányt vagy egy teleologikus sort követõ és beteljesítõ, megszakítatlan, szabályozott, rendezett folyamat, hanem változó idõtartamú és ritmusú áramlások, mozgások, felhajtóerõk (cserekekapcsolatok, technikai és tudományos felfedezések stb.) mûködésének a kifejezõdése, melyek következtében a glóbusz valóban eggyé vált az emberiség számára.

A mondializáció vagy a globalizáció történetileg számos síkon kibontakozó és sokszereplõs folyamata a benne mûködõ integratív és dezintegratív logikákkal folyamatosan ám nem egyenlõ ritmusban és mértékben átírja az emberiség, népek, csoportok, egyének társadalmi, gazdasági, politikai, kulturális létfeltételeit. Nyilvánvaló azonban, hogy ezáltal újabb és újabb veszélyforrásokat, feszültségeket, konfliktusokat, sõt háborúkat teremt, de megteremti a fejlõdés, a jólét, az együttmûködés, a közös fellépés igen változatos formáit is. Éppen ezért a különféle szereplõk (egyének, vállalatok, pártok, egyházak, államok, civil és nemzetközi szervezetek stb.) napjainkban is különbözõképpen reagálnak rá: a) elõsegítik érvényesülését; b) adaptálódnak hozzá; c) tüntetnek vagy harcot hirdetnek ellene.

Tekintettel arra, hogy a mondializáció vagy a globalizáció tárgya folyamatosan íródik, naponta bõvül újabb és újabb fejezetekkel szerte a világon, az alábbiakban inkább a konstans elemeire fordítjuk a figyelmet, és az olvasóra bízzuk a felmerülõ kérdések eldöntését: vajon a globalizáció a nemzetállamok megszûnéséhez vagy csak hagyományos funkcióik megváltozásához vezet? A pluralista demokrácia válik egyetemessé, vagy a tõkés társaságok világuralma következik be általa? A kultúrák uniformizálódását vagy a kulturális különbségek túlhangsúlyozását eredményezi? A szabad társadalmak és egyének vagy pedig az állandó konfrontációkban elmerülõ törzsek, klánok, maffiák száma nõ a világban? Az általános jólét színvonalának az emelkedése vagy a tömeges elszegényedés a következménye? j Új életminõségekhez vagy talán az emberi élet pusztulásához vezet? Egyáltalán: egy új jelenségrõl vagy ténylegesen egy több ezer éve tartó folyamat dinamikus kiteljesedésérõl van szó?

Mondializáció:
a világ birtokbavétele, felosztása és összekapcsolása

A mondializáció folyamatának megközelítéséhez három történeti támpont kínálkozik számunkra: az univerzalizmus igényével fellépõ birodalmak és vallások, a nagy földrajzi felfedezések, valamint az ipari forradalom és a gyarmatosítások.

a. Az emberi csoportok, közösségek hosszú idõn keresztül hajlamosak voltak önmagukat egyetemesen, mint az emberiség egészét fölfogni. A közösségen kívülire, a más nyelven beszélõre, az idegenre úgy tekintettek, mint egy lényegileg különbözõ másra, a barbárra. Ugyanakkor az ókori birodalmakat, így például a Római és a Kínai Birodalmat egyrészt visszatérõen az a törekvés foglalkoztatta, hogy õk maguk legyenek az egész világ, másrészt területi valóságuk ténye gyötörte õket, melyet szüntelenül fenyegetett a belsõ felbomlás és a külsõ invázió veszélye (ez magyarázza a limes rendeltetését a Római Birodalomban, a nagy fal rendeltetését a Kínai Birodalomban. A mediterrán, kínai vagy indiai stb. birodalmak vagy univerzumok közé évszázadokon át hatalmas üres terek, térségek ékelõdtek, s még ha léteztek is összeköttetések (selyemutak, karavánutak stb.), a barbárok okozta háborúk révén idõlegesen elnéptelenedtek vagy megsemmisültek.

b.Történetileg nézve, ha számos vallás egy városállamban, egy népben, egy nemzetben, egy államban, egy civilizációban gyökerezett is, az egymással versengõ világvallások minden emberhez fordultak. De éppúgy, ahogy a birodalmak széttöredeztek az egyetemességre való törekvésük és egy adott területben, népben való meggyökerezettségük között fennálló feszültség hatására, a történelmi vallásokat is szüntelenül feszítette az egyetemes üzenetük és a megtestesülésük közötti feszültség, amely adott valláson belül elvezetett az „igaz hit” örökösei közötti küzdelem eredményeképpen az eretnekség kialakulásához is.

A középkori Európában Isten földi helytartójának státusáért folytatott küzdelem a Római Szent Birodalomnak, majd a Német Nemzet Szent Római Birodalmának két kiemelkedõ hatalmassága, a pápaság és a császárság hatalmi versengését hozta, mely az invesztitúraharcban fejezõdött ki. A harc ünnepélyes lezárása az I. lateráni zsinaton történt. A diadalmaskodó és hatalma tetõpontjára emelkedõ pápaság hozzáfogott egy keresztény világbirodalom kiépítéséhez, melynek kifelé irányuló közös megnyilatkozásai a pápák által ösztönzött s a császár által a kereszténységnek a pogányok közötti terjesztése nevében támogatott keresztes háborúk voltak. A Resbublica Christianában a rend biztosítására az egyház az inkvizíció intézményét hívta életre, az egyházi uralom eszmei megalapozását a skolasztika végezte el, a pápa világuralmának támogatói a szerzetesek voltak, de a keresztény világbirodalom nem valósult meg úgy, ahogy VII. Gergely pápa elképzelte.

E példa is alátámasztja azt a következtetést, hogy minden univerzalista eszme a reális világ, a különféle történelmek és kultúrák realitásába ütközött és ütközik. (Jó példa erre az egyházszakadás: egyrészt a keleti vagy görögkeleti ortodox és a nyugati vagy római katolikus egyház 11. századi végleges elkülönülése, másrészt a nyugati kereszténységen belüli szakadások. Az eredeti isteni eszme tehát széttöredezett, fragmentálódott, és sajátos identitások támasztékává vált: például a reformáció megindítója és németországi válfajának vezéralakja, az evangélikus egyház megteremtõje, Luther Márton a kereszténység tiszta lényegének kutatása közben megalapozta a német nemzeti eszmét.

c. A nagy földrajzi felfedezések mint a „terra incognita”, azaz ismeretlen területeknek rivális európai hatalmak általi, az amerikai kontinensen leigázásokkal és kizsákmányolással végbement meghódítása, birtokbavétele nyomán, melyet az ember térszemléletének nagyfokú kitágulása kísért, az egész Földet átszövõ és sûrûsödõ tengeri úthálózatok jöttek létre. Egyes térségek azonban kezdték elveszíteni korábbi jelentõségüket: a Földközi-tengerrõl a kereskedelmi útvonalak az Atlanti-óceán felé tevõdtek át. Ezzel szemben a Csendes-óceán még (a 13. század végéig) szinte „üres térség” volt. Az arabok útvonalai az Indiai-óceánon egyre közelebb kerültek az Európát Indiával összekötõ utak hálózatához. A „gazdaság világa” a világgazdaság felé mozdult, de az emberiség nagy része még csaknem zárt „áramkörökben” élt, melyeket visszatérõen sújtott a természet szeszélyeinek köszönhetõ éhínség. A világgazdaság határa ott volt, ahol még zárt, áthatolhatatlan rend uralkodott, ahol idegen civilizációk érintkeztek egymással vagy ütköztek össze. Az egyik ilyen ismeretlen, zárt világ Japán volt. A szigetországban elõször portugálok szálltak partra 1543-ban, s az általuk meghonosított európai tûzfegyver lassanként háttérbe szorította a hagyományos szamuráj hadsereget. A „felkelõ nap” országának elsõ kereskedelmi kapcsolatai 1584-ben jöttek létre Spanyolországgal, majd 1609-ben következett be a hollandok, 1613-ban pedig az angolok partraszállása. 1549–1551 között itt térített Xavéri Szent Ferenc, s általa és egyéb szerzetesek által Japánban is terjedt a kereszténység. A 17. század elsõ felében parasztok és a szamurájok az egyenlõséget ígérõ kereszténység jelszavaival több felkelést robbantottak ki. A felkelés alapot szolgáltatott a kereszténység végleges, szigorú büntetõ rendszabályokkal megerõsített betiltásához. Emellett a szigetországot egyesítõ Tokugava-bakufu (nemzetség) uralkodója kiutasított minden rendû és rangú európait, s az országot több mint kétszáz évre (1636–1853) elzárta a külvilágtól. Az elszigetelõdés révén Japánban gazdasági téren pangás következett be: az Európával és Amerikával szembeni elmaradottsága akkor lett nyilvánvalóvá, amikor Japánnak meg kellett nyitnia az országot a külföldi kereskedõk elõtt.

Mindenesetre az ipari forradalom elõestéjén az „európai kereskedelem polipkarja” (Fernand Braudel) az egész világra kiterjedt, de gyakran csak a partvidéki területeket érte el, érintetlenül hagyva még különbözõ kontinensek hatalmas belsõ térségeit. Velence és Genova, Antwerpen és Amszterdam, Amszterdam és London közötti rivalizálások és háborúk közepette végül is London lett a világ kereskedelmi és ipari központja.

d. A 19. században és fõleg annak második felében a gazdasági-társadalmi terek kiterjesztését, a földgolyó integrálását a kapcsolatok globális rendszerébe két egymástól független, ám egymásra mégiscsak ható jelenség mozdította elõ: az ipari forradalom és az imperiális dinamikák, azaz a gyarmatosítások. Ezzel megkezdõdött a világ intenzív birtokbavételének, kisajátításának, felosztásának és összekapcsolásának korszaka.

A technikai innovációkat is feltételezõ ipari forradalom a18. század utolsó negyedében játszódott le Angliában. Az indusztrializáció még a19. század közepén is alapvetõen Nagy-Britannia terrénuma volt, de a század második felében robbanásszerûen kitágult az „ipari tér”, kiterjedt Japánra és az Egyesült Államokra is, bár a világ hatalmas térségeit még egyáltalán nem érintette ez az expanzió. Az Egyesült Államokban létrejöttek az elsõ monopóliumok (Morgan, Rockefeller, Carnegie). Ezzel egy idõben egy hatalmas bevándorlási hullám is elérte az országot, mivel a gazdasági körülményekhez képest túlnépesedett Európában (4 millió lakos 1900-ban a gyárak nem biztosítottak annyi munkahelyet, mint amennyire az iparosodás következtében a vidékrõl kényszerûen a nagyvárosi agglomerációkba érkezõk számára szükséges lett volna (1880 és 1915 között 34,5 millió európai emigrált döntõ többségben az amerikai kontinensre. Japánban 1900 és 1902 között lezajlott az ipar elsõ általános válsága.

A gazdaság globalizálódásával tehát együtt jártak gazdasági válságok is. A 19. századig a gazdasági válság inkább a természet „szabálytalan mûködésével” (túl sok esõ, túl hideg tél) magyarázható. Noha a természet „súlya” nem szüntethetõ meg teljesen (éhínségek, járványok a 20. században is voltak és lesznek a 21. században is), mégis a 19. század közepétõl az embernek a természethez való kapcsolata e téren átalakult. Ettõl kezdve a táplálkozási hiányok leginkább társadalmi, politikai okokra vezethetõk vissza. A 19. század közepén új típusú válságok jelentkeztek: túltermelés, piaci telítettség, vállalkozások és bankok csõdje stb. 1848–1914 között a válságok lényegében európai és euroamerikai válságok voltak, tekintettel arra, hogy az Egyesült Államok aranykészlete és iparosodása révén integrálódott a nemzetközi gazdasági rendszerbe. A piacokért folytatott harc döntõ kérdéssé vált. Az ipar képviselõi új piacokat kerestek a Közel-Keleten, Ázsiában és Afrikában. Paradox módon az elsõ világháború ennek az integrációnak jelentõs mértékben lett a felgyorsítója. Az 1929-es válság az elsõ, az egész világra kiterjedõ gazdasági válságot, azaz az elsõ globális válságot jelentette, ami az I. világháború óta a nemzetközi gazdasági rendszer központjává lett Egyesült Államokból indult ki, majd átterjedt Európára.

e. A glóbuszt egyesítõ vagy egységesítõ nekilendülésekben a birodalmi vagy nemzetállami törekvések mindig jelen voltak: a Portugália és Spanyolország által a 15. századtól kezdett verseny a 16–17. században átterjedt Hollandiára, Franciaországra, Angliára, Oroszországra, majd a 19. század végén Németországra, Olaszországra és Japánra is. Vajon e birodalmak valóban a világ integrálásának az eredõi voltak, amikor arra törekedtek, hogy a világot hatalmas és független térségekre osszák fel? Hogyan artikulálódott tehát a mondializáció folyamata és a gyarmatbirodalmak kiépítése?

1850–1914 között a szinte isteni küldetés bizonyossága egyszerre alapozta meg a nemzetállamok legitimitását és tengerentúli expanziójukat, miközben kontinenseket foglaltak el és osztottak fel. Nagy-Britannia a „fehér ember terhét cipelte” (Kipling), Franciaország a felvilágosodást terjesztette, birodalmának elõbb-utóbb „testvéri” köztársaságokat kellett volna világra segítenie. E korszakban Európa eliteket – közigazgatási szakembereket, üzletembereket, professzorokat, tudósokat – termelt, akik meg voltak arról gyõzõdve, hogy a világ az övék, hogy az õ felelõsségük abban áll, hogy elvezessék az emberiséget a szabadsághoz, a munkához, az értelemhez. Számukra, akik közül sokan kivételes, sokan középszerû és legalább annyian kisszerû személyiségek voltak, az egyéni vágyak kielégítése, nemzetük dicsõsége és a haladás gyõzelme egy és ugyanazon folyamat részei voltak. Ám a gyarmatosító hatalmak expanziós ereje kimerült: meg kellett szilárdítani, rögzíteni kellett s – a felbomlás veszélyeitõl – védeni kellett birodalmuk határait, de mindenekelõtt hasznot kellett húzniuk a hódításokból. Ennek az ipari forradalom lendülete által megújított univerzális birodalmi álomnak a kísértete járta be a 19. és 20. századot. A lényeg azonban az, hogy e birodalmak képviselõi – lerombolva vagy lényegüktõl fosztva meg Afrikában vagy Ázsiában a régi törzsi struktúrákat – gyarmati területeiket bekapcsolták az egyetemes történelembe. Ennélfogva az európai hatalmak által uralt népek arra kényszerültek, hogy önmagukat az európai eszmék és fogalmak – szabadság, egyenlõség, a népek önrendelkezési joga, függetlenség, nemzetállam stb.– szerint gondolják el és teremtsék újra. Az elsõ nagy geopolitikai konfliktusok éppen ekkor, az európai nagyhatalmak terjeszkedése, a gyarmatbirodalmak kiépítése során robbantak ki, s ebben a kontextusban jelentek meg az elsõ nagy geopolitikai elméletek is.

A mondializáció tehát – rettenetes áldozatok, világháborúk révén – az imperiális dinamikákon keresztül is megvalósult. Amikor a gyarmatbirodalmak a dekolonizáció során összeomlottak, az általuk korábban meghódított népek nem zárkóztak be: beilleszkedésük a világba visszafordíthatatlannak tûnt. De eljött számukra az ideológiai-vallási „barkácsolások”, az imaginárius tradíciókhoz való visszatérés, a kulturális gyökerek, a saját identitások keresének az ideje, ami azután más népekre is kiterjedt a bipoláris világ megszûnte után vagy a globalizációs dinamikák felgyorsulása következtében.

Mondializáció, civilizáció, identitás

A „berlini fal” leomlásával, a szocialista rendszerek összeomlásával és rendszerváltoztatásával, a Szovjetunió szétesésével és a szovjet birodalom helyén önálló nemzetállamok létrejöttével felbomlott az a „nagy történelmi zárójel” mint sajátos modernizációs kísérlet, amely az 1917-ben gyõztes bolsevik forradalommal vette kezdetét. Azóta az e térségben élõk is a jelent és a jövõt a jogállamiság, az egyéni szabadságjogok, a piac, a demokrácia közösen vallott értékeire mint az egyetemes béke alapjaira helyezi.

Az ember már nagyon régóta álmodik az egyetemes békérõl és harmóniáról, ahogy arról a 16–18. századi európai eszmetörténetben Erasmus, Sébastien Vauban, Emeric Cruce, Grotius, Saint-Pierre abbé, Leibniz, Shaftesbury, Bayle, Montesquieu, Rousseau, Voltaire, Lessing, Herder, Bentham, Kant béketervei, „örök béke tervezetei” tanúskodnak. De mindez egy hosszú társadalomtörténeti és szellemi fejlõdés eredménye, mely magában hordozta az „Én” és a „Másik”, az „egy” és a „sokféle”, az „egységes” és a „különbözõ” viszonyának különféle megjelenési formáit, összehangolására, összebékítésére tett kísérleteit.

Alexis de Tocqueville Az amerikai demokrácia címû könyvében arról is értekezett, hogy a demokratikus egység és béke magában hordja a szürkeség, az uniformizálás, az egyhangúság rideg zsarnokságát: a különbözõség tehát szüntelenül igazolja velük szemben önmagát. Valójában ha az „egység” és a „különbözõség” szembenállása megszûnne, bizonyára ez az embernek legalábbis mint „gondolkodó nádszálnak” (Blaise Pascal) a megszûnését jelentené.

A mondializáció és a felgyorsult globalizáció újra színpadra állítja az „egység” és a „különféleség” közötti örök, sokformájú és sokszor feloldhatatlan ellentétet, hiszen egyfelõl terjed a modernitás dinamikája, melyben a nyugati civilizáció és a mondializáció összefonódnak, másfelõl ez a dinamika fokozza az egyéni, nemzeti, vallási és kulturális identitások hangsúlyozását, de egyúttal ismét kedvezõ alkalmat teremt az „örök béke” tervezetek elgondolásának és megfogalmazásának, mint ahogy konfliktusok kirobbantásának is.

Nyugati civilizáció, modernitás, mondializáció

A modernitás a 14–16. századi hagyománnyal szakító humanizmus, valamint az európai városi polgárság szemléletét tükrözõ tudomány, irodalom és mûvészet nagy föllendülése korszakaként ismert reneszánsz dinamikus eszméinek kibontakozása és az egész világon való egyenetlen, boszorkányperekkel, fegyveres összeütközésekkel és meghátrálásokkal kísért terjedése. (A humanizmus a reneszánsz kettõs szellemi arculatának egyike: a pogány antikvitásba visszaforduló, annak értékein alapuló mûvelõdési eszmény, s eszményképe a római kori férfi. A reneszánsz másik arculatát a felfedezõ teremti meg, akit mindenekelõtt a nemesfémek, fûszerek s egyéb javak csábítanak a tengeri térségek felé, s hõse a konkvisztádor, majd késõbb a „bátor indián”.) Egyszóval tehát európai kereskedõk, misszionáriusok, tudósok, filozófusok váltak tudatosan vagy tudattalanul a modernitás üzeneteinek hordozóivá. A modernitás az emberi, pontosabban az egyéni értelembe vetett bizalom; az intellektuális, tudományos spekulációnak a világ átalakítása érdekében való felhasználása; a haladás eszméjének a tudományra és a technikára való építése; mindannak elvetése vagy demisztifikálása, ami nem igazolható módszeres tapasztalattal.

A modernitás tehát nem valami kidolgozott, koherens gondolatrendszer, hanem az embernek a világhoz való kapcsolatát felforgató intuíciók, feltevések, témák, elméletek gyakran változó konstellációja. A premodern világ szakrális univerzumában az ember egy egésznek az eleme, amely körülveszi, értelmet ad neki. A modernitás „kellékeivel” az ember elemzi, Max Weber kifejezésével „varázstalanítja” a világot, azaz mindent azért tesz, hogy racionálissá, uralhatóvá, kezelhetõvé tegye azt. De honnan származik a „modernitás hatalma”? Hogyan mûködik ez a hatalom, amely az embereket rákényszeríti arra, hogy részesei legyenek korlátlannak tûnõ dinamikájának? A „modernitás hatalmának” két döntõ mozzanata a következõ:

A korlátok lebontása, az akadályok felszámolása

Az akadályok, korlátok szisztematikus lebontását a társadalmi munkamegosztás különféle szerepeit betöltõ emberek (kereskedõk, misszionáriusok, közigazgatási szakemberek, tudósok, értelmiségiek) végezték el: céljaik természetesen közvetlenek voltak, bizonyos feladatok elvégzésére irányultak, de ezek az emberek végül is olyan logikákat hordoztak magukban, amelyek mindamellett, hogy közvetlen cselekvéseik vezérfonalát jelentették, egyúttal túl is mutattak azokon. És éppen ezek a logikák segítették elõ a glóbusz mondializációját, azaz különbözõ pontjainak összekapcsolását és egységesítését. A glóbusz elsõ egységesítõi között a kereskedõ minden társadalom „alaptípusa”; ám a kereskedõ új jelentõségre tett szert, amikor távoli „üzleti utazásokra” vállalkozott. A kereskedelemmel annak lényegébõl következõen együtt járt a Másik megértése, szükségleteinek, vágyainak s ezzel annak az „árnak” a megismerése, amit hajlandó volt valamiért fizetni. A kereskedõ szemben a világ egységesítésében bizonyos szerepet ugyancsak játszó katonával nem hódító: számol, vitatkozik, tárgyal, tehát belehelyezkedik a Másik logikájába. A kereskedõ az a személy, aki az árucsere révén megsokszorozza az ember elõtt álló választási lehetõségeket, és minden dolgot a pénz egyetemes nyelvének rendel alá.

Természetesen mindenütt, ahol az áruk forogtak, könyvek, eszmék, hitek és hiedelmek is forogtak. A kereskedõk és a hittérítõk útjai gyakran keresztezték egymást, érintkeztek egymással, s nemritkán együtt folytatták útjukat. A világ „nyugatosítása” egyúttal a kereszténység szimbólumainak, rítusainak, képeinek a terjesztése is volt, de ezzel együtt terjedtek a szerzetesrendek közötti, a katolicizmus és a protestantizmus közötti konfliktusok is (Japán, Kína, Dél-Amerika stb.). A misszionárius szemében a Krisztust nem ismerõ „vadember” egyáltalán nem ember, csupán a keresztség felvételével válhat azzá. A keresztény hittérítõ mint az „emberiség védelmezõje” lépett fel, s így a bennszülötteket, az „ártatlanokat” az isteni igazsághoz vezette el. Ugyanakkor, mint ezekért az emberekért némi felelõsséget érzõ lélek, védte is õket a gyarmatosító túlkapásokkal szemben. Az indián, a kínai, a japán, az afrikai vagy a tahiti ember tehát a misszionáriusok révén „került át” az emberiség univerzumába.

Az idegen kultúrákban a nyugati civilizáció terjesztõi valójában két nehezen összeegyeztethetõ törekvés között ingadoztak. Egyrészt igyekeztek a dolgok vagy a társadalmak rendjét a lehetõ legkevésbé felforgatni, hogy ne váltsanak ki erõszakos ellenakciókat, másrészt viszont az elõbbivel éppen ellentétes módon a nyugati értékek és mértékek szerint próbálták minden eszközzel átformálni az adott helyen fennálló rendet. A nyugati közigazgatási szakember alapvetõen egy racionalizátor volt: kijelölte a korlátokat, a határokat, rögzítette a felelõsségi hierarchiákat. Még ha a gyarmatosító és bennszülött hatalmi és tekintélyi egymásbafonódások kezdetben szolgálták is a gyarmatosítási törekvéseket, hamarosan azok is akadályokká, archaizmusokká váltak. A nyugati típusú közigazgatásnak világosságra, átláthatóságra, hierarchikus viszonyokra volt szüksége. A közigazgatási szakemberek, mint birodalmak építõi, a meghódított területeken a mindennapi életbe vezették be a nyugati racionalitást: szabályokat állapítottak meg, adókat vetettek ki, létrehozták a közszolgálati szférát, utakat, vasutakat, kórházakat építettek. A neves gyarmatosító személyiségek nyilvánvalóan ellentmondásos figurák voltak, akik egyfelõl el voltak ragadtatva a hódításaiktól, másfelõl egy küldetés, a nyugati civilizáció terjesztõinek, hordozóinak tekintették magukat. Gyakori és gyakorlati kérdésként merült fel számukra Dél-Amerikában, Indiában vagy éppen Ázsiában az, hogy hogyan õrizhetõ meg a paloták, a városok eredetisége a modernizáció során. Hogyan lehet tiszteletben tartani a szokásokat, a hagyományokat, miközben a hatékonyság, a racionalitás megteremtése a feladat? A legfelvilágosultabb gyarmatosítók nem feledkeztek meg arról, hogy a gyarmatbirodalmak nem örökkévalók, de tudták, hogy Európa nyomát a bennszülött, meghódított társadalmakban már nem lehet kitörölni. A modernizálás folyamán a városok, a tájak arculata egyszer s mindenkorra átalakult, de az államhatárok az ázsiai, afrikai és amerikai kontinensen is kialakultak.

A tradicionális társadalmakban a tudós-filozófus (például az ókor legnagyobb gondolkodói, Platón és Arisztotelész) éppúgy, mint a katona, a kereskedõ, a pap egy adott rend részét képezte. Megfigyelte ezt a rendet, kiemelte szabályszerûségeit vagy törvényszerûségeit, és hozzájárult a természet és az ember közötti harmóniához. A tudós a modern korban is a mondializáció folyamatának egyik kulcsszereplõje. A glóbusz sokféleségét egy és ugyanazon nyelvnek – a tudomány, a törvények, a mértékek nyelvének – rendelte alá. Tevékenysége által minden, az ásványkövektõl az emberekig a tudomány tárgyává vált. A tudós munkája is hozzájárul ahhoz, hogy viszonylagossá váljon, amit abszolútnak hittek, történetivé váljon, amit öröknek tartottak. A perspektívák ilyen változása természetesen vonatkozott a megfigyelés tárgyára és a megfigyelõre magára is.

A régi civilizációk bölcsei, filozófusai a világ rendjét szavakra, eszmékre fordították le. A nyugati típusú értelmiségi a modernitás terméke, s bizonyos értelemben a kultúrák összehasonlítása során született meg. Miként például a 16. századi esszéista, Michel Eyquem de Montaigne, aki megállapíthatta a kultúrák pluralitását, a különbözõ kultúrák ellentmondásos értékeit vagy erkölcseit. (Egy, az „Újvilágból” Franciaországba visszaérkezõ felfedezõ túlzó, egyoldalú, hatásvadász stb. bûnös beszámolóját meghallgatván Montaigne ezt vetette papírra: „...nincs abban a nációban semmi barbár és vad; csak mi nevezünk barbárnak mindent, ami nem hazai. Úgy látszik, az igazságot és az értelmet csak szülõhazánk szokásaihoz és ítéleteihez tudjuk mérni; mindig nálunk van az üdvözítõ vallás, a tökéletes államrend, a teljes és hibátlan erkölcs.” A felvilágosodás korának a „jó vadembert” elragadtatással szemlélõ filozófusa azonban már az elvesztett ártatlanság, a bûnbeesés elõtti állapot iránti nosztalgiáját is kifejezve a partikularizmusokon túli egységeszme, azaz az emberiség küldötte. Ennélfogva a gondolkodó értelmiségi alaptípusa egyszerre leleplezõje és beteljesítõje a modernitásnak: már nem arról van szó, hogy ozmózisban él a világgal, hanem arról, hogy megváltoztassa azt. Az értelmiséginek ez a kategóriája fontos szerepet tölt be a világ kétértelmû nyugatosításában. Az ókori vagy a középkori bölcs a mindenség egy eleme, s ekként viszonyul a világhoz; a modern értelmiségi viszont lázad a mindenség ellen, az idõk mélyérõl származó rend ellen, mindenfajta hagyomány és korlát ellen. Ettõl kezdve a történelmet már nem elszenvedni akarja, hanem csinálni, ám eközben esetenként zsarnokká válik, ha eszméit közvetlenül akarja átültetni a valóságba.

A „világ varázstalanítása” vagy deszakralizációja

A mondializáció egyebek között a glóbusz deszakralizációját eredményezi, vagy másképpen fogalmazva és Max Weber fentebb már idézett formuláját használva: a modernitással együtt jár „a világ varázstalanítása”. Miközben az ember birtokba veszi a glóbuszt, megfejteni, magyarázni akarván azt, lerombolja annak misztériumát. A korábbi ragaszkodás az állandósághoz, a változatlansághoz sokszor már nem más, mint archaizmus. „A világ varázstalanítása” legalább négyféle mozzanatra vagy folyamatra vezethetõ vissza:

Rombolás

Történelmi tény, hogy a hódító elsõ tette a rombolás és a pusztítás volt. De a késõbbi gyarmatosítást is tömegmészárlások, fosztogatások, megsemmisítések kísérték. A hódító nemigen fogadta el, hogy volna létoka mindannak, ami az õ érkezése elõtt létezett.

Konzerválás, visszanyerés, esztétizálás

A vad pusztításnak azonban hamar vége szakadt, és a hódítók az általuk meghódított kultúrák szépségének, értékeinek adóztak. A nagy felfedezések óta a világ „nyugatosítása” az érthetetlen, az egzotikus civilizációk iránti elragadtatástól kísérve megy végbe. Mindazonáltal egy másik, bonyolult logika is kibontakozott: a Másik „elsajátításának” a vágya, valamennyi különös jellemzõjének megismerési vágya az általánosba, az egyetemesbe való beemelés céljából. Így például a hittérítõ a szokások, dialektusok, nyelvek összegyûjtõjévé és konzerválójává vált, lexikonokat, szótárakat szerkesztett. A mondializáció tehát nemcsak rombolás, hanem egy szinte lehetetlen kísérlet arra, hogy mindent katalogizáljanak, megõrizzennek. Európa a világ meghódítójaként felszínre hozta az elmerült civilizációkat. (Kambodzsa legjelentõsebb romvárosát, a feledésbe merült Angkort, amit a 15. század óta rejtett az õserdõ, francia régészek fedezték fel, és a Francia Távol-keleti Iskola vezetésével kezdték el restaurálni a 19. század végétõl kezdve. A16. századtól elnéptelenedett inka város, Machu Picchu, 1912-ben egy amerikai archeológusnak köszönhetõen került ismét felszínre.) Egyszóval a világ végessé válásával a Föld egy hatalmas múzeummá lett. A feltárt mûemlékek természetesen nem nyerik vissza eredeti funkcióikat: eltemetett korok romos visszfényeiként a mûvészetek szférájába kerülnek be, esztétikai tárgyakká válnak. Érzelmeket, csodálatot, álmokat ébresztenek, de a szakrálissal való eredeti kapcsolatuk mindörökre elveszett.

Egyetemessé tétel

A szakrális szféra a nyugati civilizáció hatására tudományos és mûvészeti tárggyá, objektummá változott. A nyugati kultúra követe feltárva, rekonstruálva a glóbusz különféle történelmeit jegyzetekkel, referenciákkal teli tudós könyvekké alakította azokat. (Elgondolkodtató a kérdés: a lényeg vajon nem e tudós köteteken kívül található?) Másfelõl az afrikai maszkok, a különbözõ rituálék eszközei például az európai festõk számára ihletet adtak. (Kiemelkedõ példája ennek a francia Paul Gauguin munkásságának az a része, mely Francia Polinézia szigeteihez kapcsolódik. Nagyszámú itt született festményét a maori hiedelemvilág hatja át.)

Tehát minden összehasonlítható, a kölni dóm angyalának a mosolya az ázsiai Buddha-szobrok mosolyával, az egyiptomi piramisok az azték piramisokkal, az amerikai legendák az európai mesékkel , s ezzel az egyetemes kultúra része lesz.

Kereskedelmi forgalomba kerülés

A deszakralizáció eredménye kulturális tárgyak, alkotások, mûemlékek, emlékhelyek kommercializálódása. A turizmus a mondializáció egyik fontos kifejezõdése. A külföl- dön sokat tartozkodó és a turista szót megalkotó francia író, Stendhal még csak elõhírnöke volt a második világháború után a fogyasztói társadalommal megjelenõ tömegturizmusnak, mellyel együtt a világ egy hatalmas kiállítási térré is vált. A kultikus építményeket, a szent helyeket, hatalmas kastélyokat, múzeumokat millió és millió látogató járja végig minden évben. Bizonyos értelemben még a vallási kultusz helyei (templomok, mecsetek) is kommercializálódnak. (Egyedül az iszlám szent városa, Mekka van kizárólag a mozlim zarándokoknak fenntartva.)

A mondializáció folyamata tehát nem hozza magával a szakrális szféra eltûnését, hanem csak annak levegõssé válását, a legkülönbözõbb csoportok általi, sokszor „fondorlatos” kisajátítását, hiszen a történelmi egyházak is ki vannak téve a „vadhajtások”, karizmatikus mozgalmak, a szekták konkurrenciájának.

Modernitás, identitás, mondializáció

A modernitás és identitás alapelemei, a mozgás és a helyhez kötöttség vagy begyökerezettség közötti feszültség bizonyos mértékben minden emberre jellemzõ. A modernitás sokkoló hatása elõször is Európát rázta meg, azt a kontinenst, ahol kialakultak a feltételei, és kezdeteit súlyos megpróbáltatások, parasztok elgyökértelenedése, anarchikus iparosítás, urbanizáció, osztályharcok, forradalmak, háborúk kísérték. Egyetlen népnek sem állt módjában a modernitás elutasítása. Inkább csak elszigetelt emberi csoportok állíthatják meg idõlegesen az idõt, vagy legalábbis élhetnek a mozdulatlanság idõfelfogása vagy a ciklikus idõfelfogás szerint. A modernitás a tudomány, a technika, az emberek közötti csere által táplált konstans dinamika. De hogyan alakítható át ez a fajta „sorscsapás” kollektív akarattá? Hogyan lehet alkalmazkodni a modernitáshoz? Hogyan érhetõ el, hogy a mondializáció „ne törje össze” a különféle kultúrákban élõ embereket, és hogy azok megõrizzék identitásuk különbözõ formáit?

A mondializációval vagy annak károsnak vélt hatásaival szemben különféle társadalmak, társadalmi csoportok, egyének akarják megóvni sajátosságaikat, miközben többnyire tudatában vannak annak, hogy nem vonhatják ki magukat a folyamat és jelenségei alól. (A mondializációhoz vagy a modernizációhoz való lehetséges viszonyulásokra Japán és Reza Phlavi sah Iránja a „felülrõl alkalmazkodás” példáit szolgáltatta; Szovjet-Oroszország és Mao Ce-tung Kínája a modernizációt forradalommal, az országokat a mondializáció dinamikái alól kivonva, a világ különféle áramlásaitól elvágva akarta megoldani.)

Röviden szólva azt mondhatjuk tehát: a mondializáció tárgyaként a nem nyugati világhoz tartozó térségek országai egyrészt az idealizált saját modell állandó kutatása, másrészt a modernitás kényszereihez való nehéz alkalmazkodás parancsa között „õrlõdnek”. Ez adja lényegében az iszlámista forradalmak kiindulópontját: részint (szelektíve) birtokba akarják venni a nyugati tudományokat és technikákat, részint egy „autentikus” társadalmat akarnak építeni, amelyben Mohamed próféta tanítása összekapcsolódik az elsõ kalifátusok tiszta világával.

Minden embernek, minden közösségnek, minden népnek a mondializációhoz, globalizációhoz való viszonyát interakciók sokasága jellemzi, s különbözõ módon élik meg ezt a mindenütt jelen lévõ, ám gyakran nem egykönnyen megragadható folyamatot. Reprezentációk sokasága lát napvilágot, hogy megmagyarázza és ellenõrizze a folyamat jelenségeit. Esetenként keresztes hadjáratot hirdetnek ellene szélsõjobboldali vagy radikális nemzeti politikusok vagy újabban – Seattle, Prága, Genova, Davos errõl tanúskodik – szélsõbaloldali, anarchista fiatalok.

Összefoglalásul megállapíthatjuk, hogy modernitás és mondializáció elválaszthatatlanok egymástól. A modernitás valójában néhány fogalommal jellemezhetõ (haladás, technika, jólét, demokrácia, egyén); a mondializáció pedig szüntelenül terjeszti a modernitást. De a modernitás nem egy monolitikus folyamat, hanem a különbözõ civilizációk, társadalmak, népek, emberek által sokféleképpen kezelt kihívás, melynek eredeményeképpen a civilizációk, társadalmak, népek, emberek így vagy úgy, de mégiscsak változnak. Ebben a mozgásban a glóbusz egyszerre egységesül és fragmentálódik, hiszen a különbözõ történelmek, civilizációk, tradíciók, mentalitások mint adott népek és társadalmak örökségei tovább élnek, és az egységesítõ, homogenizáló dinamikák ellen hatnak

A második világháború idején F. D. Roosevelt amerikai elnök egy új világrendet hirdetett meg. E vízióból született meg az Egyesült Nemzetek Szervezete és más nemzetközi hatókörû intézmények (Nemzetközi Valutaalap, Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank, a mai Kereskedelmi Világszervezet elõdjeként az Általános Vámtarifa- és Kereskedelmi Egyezmény. Évtizedeken keresztül két akadálya volt a Roosevelt elnök által elképzelt világharmóniának: egyfelõl a gyarmatbirodalmak, másfelõl a kelet-európai tömbbel önmagát megerõsítõ Szovjetunió. A kilencvenes évek elejétõl ezek az akadályok nem léteznek már. Vajon elérkezett a globalizáció vagy a világidõ egyidejûségének és a világtér egynemûségének igazi kora, ahogyan ezt számos szerzõ sugallta a kilencvenes években? Valójában mirõl beszélünk, ha a globalizációról beszélünk?

A technikai, gazdasági és pénzügyi globalizáció
és az állam

A 21. század elején, midõn a nemzetközi politikai kapcsolatok alapvetõen továbbra is a nemzetállamokra épülnek, a globalizáció mindenekelõtt mindenfajta áramlás – áruk, szolgáltatások, divatok, információk, eszmék, értékek – robbanásszerû felgyorsulásával jellemezhetõ. A gazdaság globalizációját három jelenségcsoportra vezethetjük vissza: a technikai feltételek tökéletesedésére, a pénzforgalom határtalan kiterjedésére és a vállalatok globalizációjára.

A technika globalizációja

A kommunikáció fogalma különféle realitásokra utal: a közlekedés, a szállítás mellett a tájékoztatás, a hírközlés, egyszóval a szavak, képek, adatok továbbítását is magában foglalja, így tehát ebben az összefüggésben a szállítási és a távközlési eszközökre kell mindenekelõtt utalnunk.

A szállítási eszközök (vonat, autó, hajó, repülõgép) általánosan elterjedtté váltak. Ma leginkább a repülõgép testesíti meg a glóbusz hálózatok (légifolyosók, légihidak, repülõterek) általi egyesítésének, összeszûkülésének példáját.

A globalizáció szempontjából a fejlõdés egyik kulcselemének tekinthetõk a telekommunikációs eszközök, melyek az információk áramlásában a folyamatosságot és a gyorsaságot hozzák magukkal, a nemzeti tereket a globális térhez vagy a világ-térhez kapcsolva. A szavak, képek, adatok átvitelének forradalma a különbözõ idõszakokban megjelent találmányok – rádió, televizíó, fax, számítógép, internet, mûhold, kábel stb. – hálószerû összekapcsolását jelenti. E hálózatok révén elvileg minden egyes egyén képes állandóan kommunikálni (pl. pénzügyi tranzakciókat folytatni) minden más egyénnel, függetlenül a távolságoktól. Éppúgy, ahogy a rádió (a tranzisztorok és az elemek révén) megszabadult az elektromos csatlakozás kényszerétõl, a rögzített telefonok is mobillá váltak, és a telekommunikációs mûholdak révén bárki bárhonnan kapcsolatba léphet általuk a világgal. Az országhatárok és az ellenõrzési procedúrák persze fennmaradnak, de a határok átjárhatósága számtalan módon elérhetõ, elég csak a parabolaantennákra és a televíziómûsorokat szóró mûholdakra gondolni

A pénzügyi rendszer globalizálódása

A 20. század hatvanas éveitõl kezdve a pénzügyek világa precedens nélküli változást mutatott, és valójában a globalizáció elsõ számú területévé vált. A globalizálódást e területen négy egymással kölcsöhatásban álló tényezõ halmozódása idézte elõ:

a. Az államok ellenõrzésén kívüli pénz- és hiteltömeg megjelenése (pl. az ötvenes-hatvanas években az Egyesült Államokon kívül tartósan elhelyezett dollárbetétek nyomán megjelent az euro-dollár piaca; a hetvenes években az elsõ olajsokk nyomán a pénzkínálati piac erõteljesen megnõtt stb.

b. A pénzügyi szükségletek intenzifikálódása (a pénzkínálat nagyfokú növekedését a kereslet ugyanilyen arányú növekedése kísérte nemcsak a szegény vagy az eladósodott államok, hanem a nemzetközi vállalatok, cégek részérõl is, ami ugyancsak hozzájárult a pénzügyi rendszer globalizálódásához; ugyanakkor a nyolcvanas években a mexikói pénzügyi válság az elsõ globális válságmenedzselés kezdete).

c. A pénzáramlás felgyorsítása. (A hetvenes-nyolcvanas években a pénzügyi tranzakciók felgyorsulását, kiszélesedését olyan módosulások kísérték, melyek azok akadálytalan áramlását és globalizációját vették célba. A számítógépek térhódítása a világ pénzpiacait egyetlen globális rendszerré ötvözte, amelyben egy számítógép-terminálnál lévõ egyén folyamatosan figyelemmel kísérheti az összes jelentõs piac ármozgásait, illetve ezen piacok bármelyikén vagy mindegyikén majdnem azonnal több üzletet is megköthet. Egy számítógép arra is beprogramozható, hogy mindezt bármiféle emberi beavatkozás nélkül is megtegye, másodpercek tört része alatt automatikusan lebonyolítva dollármilliárdos üzleteket.)

d. Dereguláció. (A nyolcvanas évek folyamán a fejlett nyugati országok, mindenekelõtt az Egyesült Államok és Nagy-Britannia nyomában nagyszabású deregulációs politikába kezdtek a nemzetköziesedett vagy globalizált területeken – légi közlekedés, telekommunikáció, pénzügyek stb. –, azaz a nemzetközi versenyt korlátozó jogszabályok egész sorát helyezték hatályon kívül, ama felfogás alapján, hogy a versenynek nyíltnak és mindenre kiterjedõnek kell lennie. A dereguláció maga is ösztönzi a globalizációt, megkönnyítve a tõke, szolgáltatások, áruk szabad áramlását, elõsegítve a verseny terének tágulását s talán egyszer világterének kialakulását.)

A vállalatok globalizálódása

A vállalatok globalizálódásával nemzetköziesedésük egy új szakasza valósul meg, miközben ennek dimenziói alapvetõen módosítják a gazdaság mûködési feltételeit. A globalizálódás meghatározza az arra irányuló vállalati erõfeszítéseket, hogy mindenütt jelen legyenek a világon, de legalábbis a számukra stratégiai fontosságúnak tekintett piacokon. A vállalalatok globalizálódása egy igen összetett, bizonytalanságokkal átszõtt jelenség, amely nagyon egyenlõtlenül érinti a különféle ágazatokat. A vállallatok számára a nemzetköziesedés egyszerre szükségszerûség, ambíció és megerõsítés kérdése. A nemzeti piac, amely az alapjukat képezi, egy sokformájú versenybe ágyazódik. A globalizálódás annak felismerését jelenti, hogy a verseny, a rivalizálások valódi terepe a világ vagy a világpiac. Napjainkban a nemzetközi méretekben tevékenykedõ nagyvállalatnak két alapvetõ típusa van: egyfelõl a különbözõ országokból származó tõkék, vállalatok összekapcsolódásával létrejövõ multinacionális vállalat és másfelõl a transznacionális vállalat, azaz egy olyan nemzeti vállalat, mely más országokra leányvállalatai révén terjeszti ki tevékenységét. Mivel a globalizáció veszélyeket is hordoz magában (egy új piac meghódítása kockázatos), akadályok (pl. nemzeti érdekek) leküzdését is jelenti, ezért folyamatos feszültség áll fenn a globális vállalatok multinacionális és transznacionális nézõpontja között, s így a globalizáció maga után vonja az ilyen útra lépett vállalatok mutációját is. (Egyébként a globalizáció a vállalatoktól állandó adaptálódást, átszervezést is követel, ha kell egészen a szétválásig.)

A többféle nemzeti identitással jellemezhetõ „klasszikus” multinacionális vállalat viszonylagos autonómiát tart fenn a termelésben és a kereskedelmi szolgáltatások terén a különbözõ országokban, s így beépülve a helyi gazdaságokba, bizonyos mértékig úgy mûködik, mint a hazai szervezetek.

A globalizáció azonban sokkal rugalmasabb, mozgékonyabb struktúrákat látszik kikényszeríteni, melynek következtében vállalathálózatok jönnek létre, azaz az alapirányzat a transznacionalizmus felé mutat, amely a globális cég mûködésének integrációját a vertikálisan integrált beszállítói hálózatok köré építi ki. Bár egy transznacionális vállalat is hivatkozhat helyi státusára, helyi elkötelezettségei csak átmenetiek, és valójában igyekszik kiküszöbölni a nemzeti megfontolásokat, hogy maximalizálja a központilag irányított, de az egész világra kiterjedõ beszerzéseibõl eredõ lehetséges elõnyöket. A globalizálódás extrém esetét az ún. „virtuális vállalat” adja, amely a piac által kínált alkalmat közösen kihasználó vállalatok idõleges hálózata.

De vajon az egyenlõtlenségeket magában hordó technikai, pénzügyi, vállalati globalizáció milyen kihívást jelent az államok számára, melyek változatlanul egy hierarchikus rendbe szervezõdnek a világon, s ezáltal maguk is egyenlõtlenségek hordozói.

Az állam mint versengõ szereplõ

A gazdasági globalizáció feltételei között kevés olyan terület létezik, mely nincs kitéve a verseny követelményeinek, és amelyen a mai állam megõrizhet még bizonyos fokú cselekvési autonómiát és szabadságot. A nemzetközi verseny mindenre való kiterjedése jól rávilágít az ilyen autonómia megõrzésének a nehézségére, ami a gazdasági és politikai logika, a vállalatok és az államok logikája közötti ellentmondásból adódik.

Az integrációhoz vagy a globalizációhoz vezetõ transznacionális áramlások (szolgáltatások, beruházások, tõke, személyek mozgása) ugyan nem szüntetik meg az állam alapvetõ jellegzetességét, azaz egy adott területen, egy adott népben való „begyökerezettségét”, de átjárhatóvá teszik a határokat, elválasztva egymástól az államhatárokat és a gazdasági, társadalmi, kulturális valóságot.

A globalizáció körülményei között az állam mindenekelõtt arra kényszerül, hogy versengõ szereplõvé váljon, mert az integrációs dinamikák – éppúgy, mint a vállalatokat vagy az egyéneket – a verseny logikájának rendelik alá. A hatalom klasszikus mûködésében, miután az államok között a háború volt a végsõ döntõbíró, az államnak erõsnek kellett lennie, és erejét fegyverekkel kellett bizonyítania. A verseny feltételei között azonban az adott állam más és másfajta szereplõkkel (vállalatok, nemzetközi szervezetek és közvélemény stb.) szembesül, melyek számára bizonyítania kell, hogy törvénykezése, adórendszere, úthálózata, telekommunikációs eszközei és rendszerei révén helye van a nemzetközi társadalomban.

A 21. század elején szinte a glóbusz egésze a konkurenciaharc színtere. A globálissá váló verseny terét azonban nagyon heterogén, egyre gazdagabb és egyre szegényebb államok alkotják, a szociális biztonság erõsen eltérõ szintjei jellemzik, s a vállalatok telepítése és az egyének mobilitása ezeknek az eltéréseknek a függvényében történik. A vállalatok telepítését sajátos tényezõk határozzák meg: a munkaerõ ára és minõsége, az infrastruktúra állapota, a vezetõ piacok földrajzi közelsége stb. Az alapvetõ filozófiai, morális és politikai kérdés tehát az: lehetséges-e összehangolni a gazdasági integrációt és a nagyon eltérõ fejlettségû társadalmakat?

A regionalizmus vagy a regionális tér, melynek legstrukturáltabb esetét az Európai Unió szolgáltatja, ad erre egyfajta választ, melyben elvileg egyenlõ államok tömörülnek a verseny körülményei között. De valójában ezt is szüntelenül zavarok érik, kihívásoknak van kitéve, mivel neki is be kell kapcsolódnia a világgazdasági vérkeringésbe.

A transznacionális áramlások átívelnek a határokon, eltörlik a „belsõ” és „külsõ” közötti különbséget. Mindebbõl az államok számára az egyenetlenségek két forrása, illetve következménye adódik: a fragmentálódás és a kirekesztés. A globalizáció hullámai alatt a nemzet vagy a nemzeti tér, melynek kohéziója számtalan tényezõn nyugszik (történelem, identitás, állampolgárság; a szolidaritás és a védelem mechanizmusai), eltorzul, meglazul és esetenként szétesik. Amíg a cserekapcsolatoknak egyes, gyakran csak átmeneti zónái a világegész terébe integrálódnak, addig mások egyáltalán nem. Törésvonalak, repedések jönnek létre (például a modern India vagy az õsi szokásait õrzõ, rurális India között; a tengerparti Kína és Belsõ-Kína között; az Európai Unión belül a prosperáló régiók és a periféria között). Mivel a Föld egyetlen pontja sem marad kívül a mondializáción, azaz a globális rendszerekbe való beilleszkedésen, az országok, régiók, városok és az emberek közötti alapvetõ szakadékok éppen az integráció különféle formáiban rejlenek.

A kirekesztés jelensége éppúgy nemzetközi szinten vagy egy adott országon belül azokat az államokat vagy embereket sújtja elsõsorban, melyek vagy akik a korábban mûködõ rendszerhez tartoztak, de az újból kiszorultak. Mind nemzeti, mind nemzetközi szinten a kirekesztés a technikai-gazdasági gépezet felgyorsulásából következik, amely mindazokat kiveti, akik nem adaptálódnak ehhez a dinamikához. Így jönnek létre azok a „zsákok”, melyekbe millió és millió ember halmozódik fel, s közülük egyesek kapcsolódnak a gépezethez, legtöbbjük azonban munkára vár. Itt merül fel a globalizáció és az urbanizáció kapcsolata is. Korábban a város egy szervezett centrum volt, amely dominálta a vidéki életet. Most a városok és a falvak keverednek, feloldódnak, elvesznek az autópályák keresztezõdéseinél kialakult agglomerációkban vagy peremvárosokban. A falusi embertípus eltûnik, de eltûnik a városlakó típusa is. Létrejön a köztes típus, az elõvárosi ember nehezen leírható típusa.

A globalizáció közepette az állam mint területi entitás továbbra is fennmarad, de legfõbb funkciói (törvényhozás, szolidaritás, biztonságszolgáltatás) jelentõs mértékben átalakulnak.

A biztonságpolitikai funkció

A nemzetállam, melyet határok vesznek körül, nem zárt világ többé. Az állampolgá-rok számára begyökerezettségük helyét, a különféle transznacionális áramlások számára viszont csak az idõleges megtelepedés terepét jelenti. Az állam két ellentmondásos törekvés között õrlõdik: egyrészt védenie, õriznie kell azt a területet, melyre szuverenitása kiterjed, másrészt nem illik zavarnia az áruk, tõkék, eszmék, turisták stb. szabad mozgását, mely a prosperitás és a vitalitás forrása, azaz a fejlõdés megköveteli az államtól a világhoz való számtalan csatornán való kötõdést.

A törvénykezési funkció

A globalizáció vagy a mondializáció „áramlásai” talán egy végtelen versenyfutást hoznak létre a nemzeti és a nemzetközi szabályok, törvények és az aktorok (egyének, vállalatok, sõt az állam) gyakorlatai között. A pénz és a pénzügyek e dialektika leglátványosabb példáját testesítik meg.

A transznacionális áramlások megannyi destabilizációs kényszert jelentenek a törvénykezõ állam számára, melynek meg kell azokat „szelídítenie” vagy „puhítania”, tudván, hogy meglehetõsen kiszámíthatatlanok. A törvény mindig úgy jelenik meg, mint a népszuverenitás kifejezõdése, melynek mindinkább tekintettel kell lennie a külsõ követelményekre (pl. az állam nem tilthatja meg a külföldi beruházásokat). Egyszóval: az államnak saját törvénykezését állandóan össze kell vetnie, harmonizálnia más, hasonló helyzetû államok törvénykezésével.

A formájában változatlan törvénykezés nem térhet ki a többnyire szabatos és kényszerítõ erejû nemzetközi jogi rendelkezések (pl. a nemzetközi szervezetek, így a Kereskedelmi Világszervezet szabályai; a közösségi normák az EU tagországai számára; az USA-t, Kanadát és Mexikót magában foglaló észak-amerikai szabadkereskedelmi társulás, a NAFTA rendelkezései stb.) elõl.

Vajon ilyen körülmények között az állam megtarthatja-e a teljes törvényhozói szuverenitását? Egy ilyen szándék azt követelné meg tõle, hogy elszigetelõdjön a nemzetközi vérkeringéstõl, hogy zárt teret hozzon létre maga számára, melyre történelmi példákat az autarchikus birodalmak vagy a totalitárius rendszerek szolgáltattak.

A társadalmi szolidaritás funkciója

A modern állam, mindenekelõtt az egalitás elvébõl, másképpen fogalmazva, minden egyes embernek a jóléthez való jogából következõen egy olyan gépezet, amely megteremti és fenntartja a közösségen (nemzeten) belül a gazdagok és a szegények, a munkahellyel rendelkezõk és a munkanélküliek, az egészségesek és a betegek közötti szolidaritást. A költségvetés, az adórendszer, a társadalombiztosítás, tehát mindenféle újraelosztó rendszer tartalmazza a szolidaritásnak ezt a dimenzióját. De a szolidaritás nem lehet kizárólag az állam missziója, más keretek között is meg kell nyilvánulnia (család, közösségek, régiók, vállalatok stb.). A társadalmi szolidaritás számos törékeny és változó egyensúlyra épül. A globalizáció radikálisan áthat és átformál mindenfajta szolidaritási rendszert, mert a mozgást, az áramlást részesíti elõnyben a változatlansággal, a meggyökerezettséggel szemben. A mondializáció jelenségei (iparosodás, a cserefolyamatok megsokasodása, urbanizáció stb.) eltorzítják vagy eltüntetik a szolidaritás hagyományos formáit, és sokkal bizonytalanabb, törékenyebb formákat hoznak létre helyettük.

Az állam e tekintetben is két ellentmondásos követelmény között ingadozik: egyfelõl a maga mûködési terét adaptálja a versenyhez, könnyíti a szabályokat és a gazdasági ágensekre nehezedõ terheket; másfelõl életben tartja (vagy akarja tartani) a nemzeti szolidaritást. E ténybõl következõen például a demokratikus állam vagy a „gondviselõ állam” egyik kulcsintézménye, az iskola mély válságot él át: vajon a tanulókban a nemzeti identitást, a patriotizmust, a hazához való hûséget kell erõsítenie, vagy pedig egy nyitott, mozgalmas világra kell õket felkészítenie? Továbbá: a kötelezõ katonai szolgálat fenntartásával a hadseregnek vajon a nemzeti egység egyik kötõanyagának kell maradnia, vagy csupán egy intervenciós eszközzé kell válnia? Milyen mértékûnek kell lenniük a szociális kiadásoknak? Stb.

Az internacionalizálódás és végsõ pontja, a globalizáció elmélyíti a különféle áramlások és a kialakult szilárd struktúrák közötti szétválást. Az áramlások megsokasodása, intenzifikálódása nem közvetlenül teszi kérdésessé az olyan intézményeket, mint az állam, párt, szakszervezet stb. Inkább arra kényszeríti õket, hogy egy másfajta perspektívába helyezõdjenek, hiszen már nem koherens entitások, nem sorsuk kizárólagos irányítói, megkísérelt alkalmazkodásukban általában késésben vannak, egyre nagyobb távolságra azoktól a néha láthatatlan mozgásoktól, melyek képesek minden útjukban álló akadályt kikerülni vagy leküzdeni.

A globalitás problematikája
és a környezet mint globális probléma

A világnak egyetlen térbe való konstituálását gyakorlatilag a kommunikációs hálózatok globalizálódása tette lehetõvé. Ugyanakkor a világot végessé, egységessé tevõ mondializáció az emberi percepcióknak, érveléseknek, ideológiáknak, vízióknak egy új, globális dimenzióját hozza létre, de nem szünteti meg a regionális, a nemzeti vagy a lokális szintû dimenziókat s ezzel a hagyományos konfliktusokat sem. A globális problematika tudatosításával azonban minden hagyományos társadalmi és politikai probléma újrafogalmazása válik szükségessé. A globális környezeti problémák megjelenésével az ezekben rejlõ ellentmondások sûrûsödnek össze.

A történelem során korábban csak lokálisan, esetleg regionálisan felmerülõ ökológiai, gazdasági, társadalmi és morális problémák a 20. század második felétõl világméretûvé nõttek, s így új kihívásokat jelentenek az emberiség számára, sõt létében fenyegetik a homo sapienst.

A globális világproblémák (népességrobbanás, globális klímaváltozás, világélelmezési problémák, a meg nem újuló erõforrások végessége stb.) önmagukban is veszélyesek, komplex megjelenésük azonban olyan válságra utal, amely mértékében és összetettségében

 
A FÖLD

 

1000TEA

1056 Budapest, Váci u. 65.
http://www.1000tea.hu/

***

 
TEÁZÓ
 
Bemutatom szeretettel
 
EGÉSZSÉGÜNKRE!
 
FOLYÓIRATOLVASÓ
 
KÉMI-ÁM
 
KERTEK
 
Ó természet...
 
WWF

 

 
GALÉRIÁK
 
Mindennapra
 
Képeslapküldők
 
Meditáció, motiváció
 
Megosztás az iwiw-en

 
Szavazás
Lezárt szavazások
 
Látogatók:
Indulás: 2003-12-20
 

Rosta Iván diplomás asztrológus vagyok! Szívesen elkészítem a horoszkópodat, fordúlj hozzám bizalommal. Várom a hívásod!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, egyéb épületek szigetelését kedvezõ áron! Hívjon! 0630/583-3168    *****    Ha te is könyvkiadásban gondolkodsz, ajánlom figyelmedbe az postomat, amiben minden összegyûjtött információt megírtam.    *****    Nyereményjáték! Nyerd meg az éjszakai arckrémet! További információkért és játék szabályért kattints! Nyereményjáték!    *****    A legfrissebb hírek Super Mario világából, plusz információk, tippek-trükkök, végigjátszások!    *****    Ha hagyod, hogy magával ragadjon a Mario Golf miliõje, akkor egy egyedi és életre szóló játékélménnyel leszel gazdagabb!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, nagyon fontos idõnként megtudni, mit rejteget. Keress meg és nézzünk bele együtt. Várlak!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését!    *****    rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com    *****    Vérfarkasok, boszorkányok, alakváltók, démonok, bukott angyalok és emberek. A világ oly' színes, de vajon békés is?    *****    Az emberek vakok, kiváltképp akkor, ha olyasmivel találkoznak, amit kényelmesebb nem észrevenni... - HUNGARIANFORUM    *****    Valahol Delaware államban létezik egy város, ahol a természetfeletti lények otthonra lelhetnek... Közéjük tartozol?    *****    Minden mágia megköveteli a maga árát... Ez az ár pedig néha túlságosan is nagy, hogy megfizessük - FRPG    *****    Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Aktív közösség    *****    Az oldal egy évvel ezelõtt költözött új otthonába, azóta pedig az élet csak pörög és pörög! - AKTÍV FÓRUMOS SZEREPJÁTÉK    *****    Vajon milyen lehet egy rejtélyekkel teli kisváros polgármesterének lenni? És mi történik, ha a bizalmasod árul el?    *****    A szörnyek miért csak éjjel bújnak elõ? Az ártatlan külsõ mögött is lapulhat valami rémes? - fórumos szerepjáték    *****    Ünnepeld a magyar költészet napját a Mesetárban! Boldog születésnapot, magyar vers!    *****    Amikor nem tudod mit tegyél és tanácstalan vagy akkor segít az asztrológia. Fordúlj hozzám, segítek. Csak kattints!    *****    Részletes személyiség és sors analízis + 3 éves elõrejelzés, majd idõkorlát nélkül felteheted a kérdéseidet. Nézz be!!!!