Logikusan adódott, hogy a két szélső érték a telefon, illetve a Gutenberg-galaxis világa. Az előbbi két ember között létesít közvetlen, azonnali kapcsolatot, az utóbbi pedig számos embert ér(het) el hosszabb idő alatt. A táblázat tehát egységes rendszerben értelmezi a közvetlen magánbeszédtől a tömegkommunikációig tartó lehetőségtartományt, s alkalmas arra, hogy beláthatóvá tegye a közvetlen egyidejűség társadalmi súlyát. Tomita diagramja pontosan érzékeltette az idődimenzió és a befogadó közönség nagyságának súlyát, de mintha kevesebbet árulna el a távolság áthatásának, legyőzésének különös jelentőségéről. Több mint húsz éve az internet csupán technológiai kísérlet volt, azaz Tomita joggal fedezte fel a „médialyukat”, amelynek értelmezése kulcskérdés olyan esetekben is, amikor például a nemzeti kultúra és a digitális technológiák közötti viszonyrendszert tesszük elemzés tárgyává.
Több mint húsz év múltán a helyzet jelentős mértékben megváltozott. Lassan és fokozatosan, de megjelent egy olyan új technika, amely mára mintegy kitöltötte a médialyuk helyén tátongó űrt. Ez a technika az internet, amely egyszerre szólhat keveseknek és sokaknak, hathat azonnal és késleltetve, uralja a hangot és a képet éppúgy, mint a betűt, egyszerre szórakoztat és nevel, nem a mérnöki logika szerint, de egyszerre oldja meg tehát mindazokat a kérdéseket, amelyeket Tomita koordináta-rendszere felvetett. Az internet végül az elmúlt húsz évben nem várt összefüggésekre vezetett, új kontextusba, s hirtelen túl közel került egymáshoz a Gutenberg-galaxis és a média, tehát a rádió és televízió, valamint a posta, illetve a telefon kultúrája. Rendelkezésünkre áll egy olyan hálózat, amelynek működési mechanizmusában a földrajz hagyományos fogalmának nincs szerepe, az internetgazdaság logikája lényegében független a földrajzi távolságtól. Ebben az írásban ezeknek a változásoknak, hatásoknak egy részét tekintem át – különösképp a nemzeti kultúra jövője szempontjából.
Kicsit személyesebben úgy is fogalmazhatnék: 1994-ben e lap hasábjain közzétettem egy cikket Digitális nemzeti kultúra címmel, amelyben kérdéseket tettem fel, s olyan hevült retorikával, amelyet ma már némi távolságtartással figyelek. Ehhez képest, attól tartok, e cikkben kénytelen leszek arra a konklúzióra jutni, hogy a helyzet nem egy szempontból rosszabb, mint 1994-ben volt. Akkor ígéretes lehetőségek kapujában álltunk, ma viszont az elszalasztott lehetőségek után vagyunk, és jóvátehetetlennek tűnő veszteségekről kell beszámolnunk.
1. A XIX. század végén, majd a XX. század során számtalan olyan kommunikációs eszközt ismerhettünk meg, amelyek potenciálisan alkalmasak voltak a nemzeti, illetve politikai birodalmi logikán és érdekeken való túllépésre, de mégis minden egyes ilyen hálózat alkalmazkodott a hagyományos politikai rendszerek társadalmi térről alkotott filozófiájához. A távíró, a telefon, a rádió, majd a televízió mind kiemelkedő szerepet játszottak ugyan a távolságok csökkentésének, az egyidejűség élményének megteremtésében, de mégis mindegyikük domesztikálódott a nemzeti kulturális keretrendszerek elvárásaihoz. A globális hálózatok még nem multinacionális vállalatok gazdaságfilozófiai normáinak feleltek meg, hanem az egyes nemzetállamok közötti kooperáció elveinek engedelmeskedtek. Jelentős mértékben kitágult ugyan az átlagemberek számára virtuálisan, hangok vagy képek által elérhető világ mérete, s az elektronikus médiumok jelentősen átalakították a kortárs társadalom képét és a tapasztalatok rendszerét, de nem pusztán érintetlenül hagyták a nemzetállamnak a terület feletti kontrollhoz való jogát, hanem még ki is terjesztették azt. Ha a XIX. század számára a kontroll kétdimenziós volt, akkor a XX. század hozta magával a légtér feletti uralom ellenőrzésének tapasztalatát.
Mindezek az eszközök hálózatokat teremtettek, amelyek bizonyos ritmus szerint s egyszerre fejlődtek, s érdekeik egységesítése felett – jobb időkben – egy értelmes és autonóm állam őrködött. Azaz a kommunikációs hálózatok létrejöttük után piaci körülmények között, a méretgazdaságosság elvének megfelelően, de szigorúan a nemzetállamok keretei között fejlődtek. Amikor hálózatokról beszélünk, akkor egy olyan – technológia által összekötött – csoportról beszélünk, amelynek tagjai képesek arra, hogy eltartsák azt a technológiát, amelynek szolgáltatásaira igényt tartanak.
 |
| (kép: Kaján Tibor) |
2. A posta, a telefon, a rádió és tévé esetében olyan hálózatokról beszélünk, amelyek szabályozása több szempontból is eltér az olyan hálózatokkal kapcsolatos normáktól, mint amilyen például a filmszínház vagy könyvtárhálózat. A klasszikus távközlési, illetve műsorszórási hálózatok esetében a technológiai szűkösség is feljogosít az állami kontrollra: a hullámsávok száma véges stb. A távközlési, műsorszórási hálózatok tevékenységéhez evidens közérdek fűződik. Hazánkban 1945 után mindezek a rendszerek állami tulajdonba kerültek, majd olyan hálózatok épültek ki, amelyek esetében az önfenntartó képesség, a méretgazdaságosság kérdését igen nehéz volt felvetni. Azaz 1989 után megörököltünk egy olyan kommunikációs és műsorszolgáltatási rendszert, amely a nemzeti autonómia tiszteletben tartásának elvére épült, viszont a döntéshelyzetben lévő nemzedékeknek sejtelmük sem volt, hogy miként lehet a hálózatokat működtetni a piacgazdaság körülményei között. Egy odáig mérnöki és katonai logika és tapasztalat szerint működő technológiai rendszer egyik napról a másikra a piacon versengő hálózatok hálózatává kellett hogy változzon, s részben változott is.
Magántulajdonba került a vezetékes, majd a mobil távbeszélő-szolgáltatás, s részben a földi sugárzású televíziózás és rádiózás, teljes mértékben a kábeltelevíziózás, majd értelemszerűen piaci szereplővé vált az internet, annak megfelelően, ahogy egyre kevésbé volt már az egyetemi mandarinok belügye. A privatizáció elsősorban annyit jelentett tehát, hogy megmaradtak a nemzetállami követelményrendszer és hagyomány szerint szervezett vállalatok, ellenben megszűnt állami eltartottságuk, azaz megnőtt a racionális hálózattá alakításuk kényszere. Ezt akár komoly sikerként is könyvelhetnénk el, s részben az is. A nacionalizálás még az internet esetében is sikeres volt, a hazai szolgáltatók megjelenése a piacon nagymértékben megnövelte a pozitív kulturális következményekben reménykedők táborának súlyát. Ugyancsak magánkézbe kerültek a könyvkiadók, nyomdák, napi- és hetilapok, illetve a teljes filmes infrastruktúra.
Az állam kezén (és felelősségi körében) maradt a könyvtárhálózat, a filmgyártás (immár végpontok nélkül), a művelődési otthonok, és végül de nem utolsósorban a posta.
3. Az elmúlt években létrejöttek azok a kommunikációs, műsorszórási, a szolgáltatások teljes skáláját nyújtó cégek, amelyek immár nem kötődnek a hagyományos földrajzhoz, a nemzetállami kultúrához. Több más mellett ezt hívjuk globalizációnak. Olyan vállalatok ezek, amelyek már az egységes (minimum) európai piac méretgazdaságosságához szabják termékeiket. Következésképp a nemzetállami keretek között tevékenykedő hálózatok behozhatatlan hátrányba kerülnek: termékeik és szolgáltatásaik szükségszerűen drágábbak lesznek a transznacionális társaik által előállítottnál. S ez a logika nem pusztán a távközlési árakra, ellenben a mediális kultúra termékeire is érvényes. S ne felejtsük el, hogy a nemzeti kultúra fenntartására szolgáló hálózatok szükségszerűen alul kell hogy maradjanak a méretgazdaságosság által diktált piaci versenyben. A Big Brother évada világosan megmutatta, hogy mindez mit jelent például a kereskedelmi televíziók esetében. Utóbbiak nem lokális termékek fejlesztésével töltik a szabad idejüket, hanem legjobb esetben adaptálással foglalkoznak. Tizenhárom évvel a rendszerváltozás után a magyar kereskedelmi televíziózás annyiban tér el a nyugati átlagtól, amennyire hazánk is eltér attól. A transznacionális hálózatok komoly kihívás elé állítják mindazokat a kommunikációs, műsorszórási cégeket, amelyek a területi identitás elvén alapultak, arra kényszerítve őket, hogy kilépjenek a nemzetállami keretek közül. Az olyan nem kulturális, de hálózati logika szerint működő intézmények, mint például a Mol vagy az OTP ennek megfelelően jártak is el: expanzióba kezdtek, amint ezt teszi a Matáv is. Csakhogy a lokális és különösképp a nyelvhez kötődő kulturális hálózatok esetében ez a logika csak erős korlátok között (elsősorban a televíziónál és a filmiparban) lehet érvényes. A rádiózás és a Gutenberg-galaxis termékei jóvátehetetlen mértékben összekötötték sorsukat a nemzetállamok kulturális iparszerkezetével.
Érdemes tehát sorra vennünk, hogy mint hatott a transznacionális hálózati kultúra mindazokra az intézményekre, amelyek lokalitása kétségbevonhatatlan.
A Magyar Posta: a Matáv és az internet nagy vesztese. Ha úgy gondoljuk, hogy a posta piaci körülmények között működő önfenntartó rendszer, tehát csupán egy a hálózatok sorában, akkor megítélésem szerint tévedés áldozatai vagyunk. Ha a magyar politikai elit rákényszeríti a postát, hogy így gondolkozzon magáról, akkor az nem tehet mást, mint sorra megszünteti azokat a végpontjait, amelyek önmagukban versenyképtelenek, azaz nem alkalmasak az önfenntartásra. Ami a konkrét postai szolgáltatásokat illeti: azokkal kapcsolatban nincs is probléma, a mozgóposta vélhetően többet nyújt majd, mint a hagyományos hivatalok. Mégis kistérségek sora tiltakozik a posta bezárása ellen. Nyilvánvaló, hogy miért: az iskola, a könyvtár, az orvosi rendelő, a polgármesteri hivatal, kultúrház stb. megszűnése után a postahivatal bezárása többet jelent önmagánál. Nevezetesen, hogy egy-egy faluról, kistérségről az állam vagy épp a társadalom lemondott, a falu magára hagyása, a kivonulás nemigen érthető másként. Persze kérdés, hogy meddig nevezhető egy hálózat hálózatnak, nincs ugyanis olyan normánk, amely definiálná a végpontok számát./p>
4. S ezzel megérkeztünk írásom lényegi kérdéséhez: azoknak a kulturális hálózatoknak a sorsához, amelyek természetük és önnön tevékenységük logikája szerint nem léphetnek ki a transznacionális piacra, viszont amelyek létét veszélyezteti a fent említett új szomszédság. Az új média fekete lyuka, amely lassan magába nyelheti a társadalmi tér kitüntetett végpontjait, mint a könyvtárak, múzeumok, művelődési házak. A könyvtár esetében az történt, hogy a könyvgyártás és a könyvkereskedelem mára önfenntartó rendszer lett – bizonyos állami korrekciókkal, viszont ezek hasznából, ennek a piacnak a létéből a hálózati végpontok, azaz a könyvtári fiókok semmit sem kaptak. Azaz az államnál maradt egy finanszírozhatatlan rendszer, amely akaratlanul is hozzájárul egy piaci hálózat létéhez, anélkül, hogy részesedhetne annak esetleges hasznából. Miközben a piaci könyvkiadás rendszere igencsak támaszkodik az általa ingyen használt könyvtárakra. Holott egyébként a hálózatok egymásra gyakorolt gyógyító hatása ismert. A magyar könyvkiadás például komoly pénzt keres a tévésztárok köteteiből. Amióta a magyar tévésztárok „írnak” (amit azért jobb idézőjelbe tenni), azóta azt láthatjuk, hogy a nézettségi index – nagyon helyesen – mint fordítható le újabb haszonra. Azaz a rendszerek közti kooperáció mindig újabb haszonnal kecsegtet, kivéve az állami rendszereket, amelyekre nem vonatkozik a piaci logika, és így bizonyosan vesztesek lesznek.
A múzeumok bezárására még nem került sor, de marginalizálódásuk tény. Holott a múzeumok, hasonlatosan a könyvtárakhoz nem mások, mint a nemzeti kultúra hálózatának végpontjai, ha tetszik, létfontosságú végvárak. Szerte a világon a múzeumok reneszánszukat élik, míg nálunk megannyi tisztességes szándék, végtelen mennyiségű munka ellenére is megállíthatatlannak tűnik a sodródás. A művelődési házak fogalmát is átok övezte, mondván, azok nem mások, mint a szocializmus bástyái. Holott épp a helyi közösségek kapcsolódási pontjai lehettek volna, kapcsolódási pontok a nagy kulturális rendszerekhez.
Vannak végpontok, amelyek már szinte fellelhetetlenek. A vidéki mozihálózat gyakorlatilag a múlté. Az a végvár pedig, amelyet művészmozinak hívunk, képtelen az önfenntartásra – a plazákkal szemben. A következmények világosak: mozi nélkül nincs nemzeti film, nemzeti film nélkül nincs saját sztárkultusz, helyi hősök nélkül hosszú távon pedig nincs színház. Az MTV (tegyük fel, hogy tisztességesen gazdálkodik) soha nem érhetné utol a kereskedelmi tévéket, minthogy ez utóbbiaknak semmit sem kell magukra venniük mindabból, amit az MTV-től a törvénykezés joggal elvár. Azaz az MTV és a Magyar Rádió a digitális műsorszórás korában olyan idejétmúlt territoriális rendszer, amelynél jobbat nem ismerünk. A Magyar Rádió – a hangzó nemzeti kultúra legolcsóbb, leghatásosabb eszköze – minden bizonnyal csak akkor „élheti túl”, ha képes arra, hogy radikális identitásváltással eleget tegyen az on-line multimediális környezet kihívásainak. Meg kell mondanom, hogy az MR jelenlegi internettevékenysége adja talán a legtöbb okot az optimizmusra.
Nincs hát más hátra, mint levonni a következtetést. A nemzeti kultúra (bármely formájának) fenntartására és megújítására szolgáló hálózatok és a hálózatok hálózatai a róluk való egységes gondolkozás, majd az abból következő törvénykezési lépések megtétele nélkül agy életképtelenek, vagy fenntartásuk egyre komolyabb morális válságot eredményez, mint ahogy például az MTV esetében látjuk. Mindebből nem az következik, hogy nincs szükség ilyen hálózatokra. Ellenkezőleg. Az következik belőle, hogy végre fel kell hagyni a médiatörvénykezés és hírközlés-politika, illetve a postai szolgáltatások és a kulturális rendszerek egymástól független szemléletével. A nemzeti kultúra, a kortárs magyar nyelvű kultúra akkor lesz fenntartható, ha képesek leszünk arra, hogy a rendszerek rendszereit három dimenzióban lássuk, egyszerre, együtt építsük fel. A kulturális rendszerek arra valóak, hogy általuk fenntartsuk a társadalmi közteret.A kulturális hálózatok egységes rendszerben való szemlélete pedig igazi áttörést eredményezhet. Amennyiben a még rendelkezésre álló végpontokat nem egy-egy minisztérium nyűgeként, hanem a kulturális önidentitásunk újrateremtéséhez szükséges stratégiai intézményrendszereinkvégpontjaiként látjuk, akkor van értelme például információs társadalomról beszélni. Ha ez a fantom a társadalmi közteret jelentő lokális hálózatok együttes működtetése nélkül jön létre, akkor hazánk nem lesz más, mint a transznacionális gazdaság egyik végpontja. Azaz: a magyar kulturális tartalmak közvetítésére, megóvására, megújítására, fordítására alkalmas hálózatok nélkül hazánk kulturális értelemben épp olyan lesz, mint Kormos István versében áll: „Szegény hazánk nagy rühes legelő.”
Az elmúlt évtizedben azonban ezen a téren nem sok minden történt. Máig nem kezdődött meg a fentieknek megfelelő dinamikus tervezés, a napi politikai idiotizmuson felülemelkedő gondolkozás, nem jöttek létre a „memóraintézmények” (múzeumok, archívumok) rendszerbe állítására szolgáló háttérintézmények (nemzeti audiovizuális archívum, nemzeti digitális archívum), amelyek nélkül nincs helyi kultúra. Szerte a világon foglalkoznak a digitális megőrzés megújító erejével. Szerte a világon tudják, hogy a kulturális örökség csak akkor őrizhető meg, ha a nemzetállami viszonyok után kialakult médiatérben is módot teremtünk a megújulására. Hazánkban képtelenség elérni, hogy a kultúrpolitika, a hírközlés és a médiapolitika egységes fogalmak és normák szerint gondolkozzon, kommunikáljon. A metahálózatok globális méretekben már működnek, csak éppen hazánkban nem. Az információs társadalom kommunikációs és médiastruktúrái azonban anélkül is kiépülnek és összezárnak, hogy abban nekünk – saját tartalmunkkal – részünk lehetne. A hagyományos nemzetállami hálózatok félig halottak, a globális hálózatok és metahálózatok viszont alkalmatlanok arra, hogy érdeklődést mutassanak a múlt iránt.
5. Ugyanakkor a nemzeti kulturális örökségnél talán egy fontosabb van: a kortárs kulturális termelés állapota. S mi szinte mindent elkövetünk azért, hogy azok a hálózatok, amelyek alkalmasak ennek a hagyománynak a radikális megújítására, utódaink számára való lefordítására, tehát a nemzeti kommunikációs és informatikai közművek részben létre se jöjjenek, részben használhatatlanok legyenek. Éveket töltünk nevetséges álkérdésekkel (lásd médiatörvény), és nem kívánunk racionálisan gondolkozni. Megítélésem szerint a feladat világos: egységes értelmezői keretbe foglalni a magyar kulturális termelést jelentő hálózatokat. De ne felejtsük el: nincs ugyan absztrakt norma, amely megmondaná, hogy egy hálózat minimum hány végpontból áll, de annyi bizonyos, hogy a sűrű végpontokkal rendelkező rendszereken belül az üzenetek (kulturális termékek) variációinak száma értelemszerűen megnő. A ritka végpontok drága, tehát merev kommunikációra vezetnek. A józan belátás szerint azért is érdemes tehát fenntartani, illetve növelni a végpontok számát, hogy a kulturális sokszínűség ne puszta ábránd, hanem valóság legyen, s ne nemzeti kultúránk múzeumizálódjék, hanem a nemzet múzeumai (könyvtárai stb.) legyenek élő kultúránk megkerülhetetlen intézményeivé.
AJÁNLOM AZ OLDALT
1980-ban Tetsuro Tomita készített egy koorditána-rendszert, amellyel a médiaátalakulás társadalmi jelentőségét kívánta szemléltetni. A vízszintes tengelyen az egyes médiumok által elért közönség nagyságát tüntette fel, míg a függőleges tengely az üzenet megérkezéséhez szükséges idő szerint rendezte el a médiumokat.
