Különféle küzdõk

Ugye emlékszel: gyerekkorodban azt mondták, ha vinni akarod valamire, keményen munkálkodnod kell. Hogy az élet tele fájdalommal és küzdelemmel; meg kell dolgozni azért, hogy elfogadjanak és szeressenek, és hihetetlen erõfeszítésbe kerül pusztán csak felszínen maradni. Én legalábbis határozottan emlékszem, hogy anyám azt mondta: - A küzdelem nemesíti a lelket.

De ki állítja, hogy ez igaz? Nézd meg a természetet. Fennmaradásához valóban felhasznál bizonyos mértékû erõfeszítést, de küzdelmet nem. Vajon a tigris úgy kel föl reggel, hogy ezt mondja magának: "Ma küzdeni fogok, mint az õrült, és remélhetõleg vacsoraidõre sikerül valami ennivalóra szert tennem"? Szó sincs róla. Egyszerûen csak fölkel, kicsit megszimatolja a hónalját, vagy mit szoktak a tigrisek reggeli elõtt csinálni, aztán elindul. Délre pedig ott van az ösvényen az ebédje, a Nagy Szellem jóvoltából. Jó, az utolsó harminc méteren a tigrisnek egy kicsit rá kell gyorsítania. De ezt aligha lehet küzdelemnek nevezni. Lehet, hogy te is keresztülutazol a városon, hogy beválts egy csekket. Csakhogy az erõfeszítés és a küzdelem között óriási a különbség. Nekünk, embereknek is erõfeszítésre van szükségünk a fennmaradáshoz, a küzdelem viszont olyan erõfeszítés, amelyet érzelem és elkeseredés színez.

Gondold meg: ha teljes felelõsséget vállalsz az életedért, akkor azt is vállalod, hogy sorsodat magad alakítod, életed pedig alapvetõen a legbelsõ gondolataidat és érzéseidet jelképezi - azt, hogy mit tartasz önmagadról.

Mármost, ha néhány éven keresztül néhány százezer alkalommal azt a gondolatot tápláltad a tudatalattidba: "Az élet küzdelem", akkor természetesen ezt fogod a legbelsõ érzéseidbõl is kivetíteni. Még ha tudatosan nem vagy is tisztában bensõdnek ezzel a vonásával, a gondolat mégis mélyen benned lakik, és életed során minduntalan a felszínre bukkan.

Ha valamely ügy túl simán megy, ha valami túl könnyûnek látszik, belsõ éned energiát bocsát ki, amely azt mondja: "Vigyázz! Vigyázz! Egy így gyanúsan egyszerû. Pusztítsuk el íziben ezt az ügyet, és közelítsük meg onnan, ahonnan nehezebb, hogy olyan körülmények álljanak elõ, amelyek igazolják belsõ hitünket, mely szerint az élet küzdelem."

Tehát a dolgok széthullanak, és te úgy érzed, mintha egy szem mogyorót görgetnél föl a Mount Everestre az orrod hegyével. Végül, miután ismét sikerült megtapasztalnod a balsors minden nyûgét s nyilait, belsõ éned kissé felhígítva elõállítja ugyanazokat a körülményeket, amelyek úgyis elõálltak volna - hetekkel ezelõtt, minden erõfeszítés nélkül.

Ez a kis könyvecske segít felismerned a küzdelmet, földeríteni az okait, és MEGSZÜNTETNI. De elõbb vegyünk szemügyre néhány jellegzetes figurát a Küzdõk Panoptikumából. Biztos vagyok benne, hogy élvezettel figyeled majd meg õket barátaid, ismerõseid körében.

A férfiak szeretnek küzdeni, de a nõk közül is sokan. A férfias változat valahogy így fest: Ha a tüdõm kiköpöm, és hajtok, mint az állat, az emberek derék fickónak tekintenek majd, és tisztelettel bánnak velem. Hogy jutok-e eredményre vagy sem, az keveset számít; az a fõ, hogy lássák nagyszabású erõfeszítéseimet. Annak érdekében, hogy hõsiességemet mindenki elismerje, eszeveszett cselekvésbõl építek színházat magam köré: zsúfolt napirend, világrengetõ fontosságú értekezletek, hosszú túlórák, állandó nyomás. Ettõl a cirkusztól persze bennem is nõ a feszültség, de az része a mûsornak: a feszültségbõl mindenki látni fogja, mennyire vállalom a felelõsséget, és cserében szeretni, becsülni fognak. Vagy nem?

Ha az igazságra vagy kíváncsi: nem. Ami azt illeti, minden józan ítélõképességû ember komplett hülyének tartja ezt a férfitípust. Belsõ gyengesége - az, hogy képtelen elfogadni önmagát - kilométerekrõl meglátszik. Feláldozza az életét azért, hogy szeretetet vagy elismerést csikarjon ki. Cselekvési mániája csak még jobban aláhúzza, hogy nem ura az életének, és tulajdonképp fogalma sincs róla, mit csinál.

A másik közismert küzdõ a "terrorista" típus. Ez az illetõ nincs kibékülve önmagával, ezért kitalálja, hogy képtelen megtalálni az utat a társadalomhoz - vagy azért, mert hátrányos helyzetûnek született, vagy azért, mert nem fogadták be, vagy valami más sérelmet dédelget magában. Emiatt a társadalom peremén kénytelen mûködni, de segítséget senkitõl sem fogad el. Száz és száz ötlettel indul neki, de valahogy egyik sem jön be. Ha valamilyen kapcsolata vagy munkája mégis sikerül, azt talmi eredményként könyveli el, mert nem sikerre vágyik, hanem arra, hogy elfogadják. Sikereit tehát általában önmaga számolja fel, és megy tovább, hogy valami másért küzdhessen.

Ha a terrorista egyszer azon kapja magát, hogy kezd beilleszkedni - például állást kap egy vállalatnál -, nyomban kivetnivalót talál a helyzetében, és mindent elkövet, hogy megváltoztassa. Tevékenysége többnyire arra irányul, hogy fenyegesse vagy veszélyeztesse környezetét, míg végül elõbb-utóbb kirúgják. A terrorista nem használja a rendszert, hanem kötelességszerûen harcol vele, ezért sohasem kapja meg azt, amit akar. Nem támogatja senki. Ha útjába akad valaki, aki szereti és elfogadja, erre a tényre nem fordít figyelmet, inkább arra koncentrál, ami élete lényegét képezi: az elutasításra.

A küzdõ harmadik típusa a hivatásos pipogya. Ez a figura annyira gyenge, annyira képtelen irányítani az életét, hogy mindenki az orránál fogva vezeti. Ez persze felbõszíti; az általa logikusnak és jogszerûnek ítélt alapállásból követelõzik, de küzdelmét energiaszegénység jellemzi, nem is jut vele semmire, és nem is hederít rá senki. Típusváltozata a "lelki" pipogya. E verziónak óriásira duzzadt az egója; úgy érzi, õt az Isten ajándékképpen pottyantotta a földre, azzal a feladattal, hogy egy helyben trónoljon, és "különleges" legyen. Általában annyira "magasztosnak" érzi magát, hogy a kezét nem akarja beszennyezni az élettel. Elvárja az emberektõl, hogy Istenként tiszteljék, és hódoljanak elõtte. Általában õrült mód szokott küzdeni, mert embertársai nehezen fogadják el az életstílusát, és kudarcba fulladt életét fenyegetõnek érzik.

A nõtípusok közül az egyik feltûnõen hasonlít férfi megfelelõjére. Az õ játékának ez a mottója: "Fogadjatok el, mert nagyszerû vagyok. Tekintsetek istennõnek, mert vagyok olyan erõs - ha nem még erõsebb -, mint bármelyik férfi." A játékhoz férfias ruhákba öltözik, vad sportkocsival jár, rémületesen agresszív tud lenni (ezzel ellensúlyozva önbizalomhiányát), és akárcsak férfipárja, õ is a legmagasabb sebességre kapcsolva hajszolja magát.

Istennõnek lenni kemény munkát jelent, mert állandóan magasztos pózokban kell tetszelegni. A többi ember általában nem az istennõt látja benne, ezért komoly energiákat kell befektetnie abban a reményben, hogy meggyõzi õket. Azáltal, hogy a férfit utánozza, a nõ voltaképpen beismeri: "Tudom, én vagyok a gyengébb". Ez persze nem igaz, hiszen a legtöbb nõ lelkileg erõsebb a férfiaknál, pláne, ha ezt felismeri.

Egy másik nõtípus a "hervadozó penészvirág". Alapállása a következõ: "Gyámoltalan, védtelen kis teremtés vagyok. Nincs erõm, és nem is értem az életet. Nem tudok két számot összeadni, nem tudom kicserélni a biztosítékot, érzelmeim parkolópályán állnak. Könyörgök, ments meg, könyörgök, gondoskodj rólam. Akkor legalább elüldögélhetek valahol, és talán nem is kell csinálnom semmit."

Ez bizonyos mértékig mûködik is, mert elõbb-utóbb megjelenik az "életmentõ" típus, hogy a segítségére siessen. A probléma abban van, hogy az életmentõ, légyen bár férfi vagy egy másik nõ, csak egyszer-kétszer hajlandó megmenteni Penészvirágot, aztán továbbmegy, mert nem talál benne semmit.

Minél többször adja elõ kisded mûsorát a "hervadozó penészvirág", annál nehezebb lesz önbecsülést éreznie. Az önbecsülés hiánya elõbb-utóbb olyan emberek közé sodorja, akik abban lelik örömüket, hogy õt manipulálják. Küzdelme öngerjesztõ módon halad elõre egy spirális pálya mentén: ahhoz, hogy az áhított figyelmet megszerezze, egyre drámaibb és megrázóbb módon kell elõadnia a védtelenséget. Végül belesodorja magát az áldozat szerepébe.

Ezt a típust mindenki ismeri. Ha találkozol vele, valóságos litániát ad elõ, mennyi szerencsétlenség érte. Semmit sem tehetsz érte, mert nem kéri a segítségedet, csak azt akarja, hogy együtt keseregjetek. Vele beszélgetve gyakran érzi az ember: talán jól orrba kellene verni, hogy egy kis örömöt szerezzünk neki.

Mi a közös ezekben a figurákban? Elõször is az, hogy mindannyian eléggé ostobák. Személyiségüknek olyan oldalára játszanak rá, amely nem valóságos. Pedig csak egy kicsit kellene igazítaniuk a beállítottságukon, és küzdelem helyett folyammá változna az életük. A küzdelmet csak kemény munka árán lehet elõállítani, a folyam viszont természetes állapot, amely abból fakad, hogy az ember elfogadja önmagát, és észreveszi, hogy élete többnyire egyensúlyban van.

 ITT OLVASHATÓ