I. RÉSZ

Reggel volt, s az új nap sugarai aranyszikrákat csiholtak a tenger lágy fodrain. Mintegy másfél kilométernyire a parttól halászcsónak ringatózott a vízen, s a levegõn átcikázott a Reggelire Gyülekezés híre - ezernyi mohón ügyeskedõ sirály csapott le, hogy egy-két falatot harcoljon ki magának. Kezdetét vette egy új nap.

De távolabb, magányosan, túl parton és csónakon, egyes-egyedül, magára utalva, Jonathan Livingston sirály gyakorolt. Vagy harminc méterre a levegõben lefelé meresztette hártyás lábát, égnek emelte csõrét, és azon erõlködött, hogy szárnyát szûk ívbe görbítse. Fájt. Az íveléssel lassítani tudta a repülését, már annyira lassult, hogy a szemébe vágó szél zúgása suttogássá halkult, mígnem az óceán megállt alatta. Megfeszített figyelmében szeme résnyire szûkült, visszafojtotta a lélegzetét, minden izmával próbálta szárnyát még... egy... kicsit... görbíteni... Aztán tollai összeborzolódtak, átesett és zuhanni kezdett.

A sirályok tudvalevõleg sohasem hibáznak, sohasem esnek át. Szégyen és gyalázat egy sirályra, ha átesik.

Csakhogy Jonathan Livingston sirály - a szégyentelen, aki megint nekifogott izomszakasztó ívbe görbíteni a szárnyát - lassabban repült, és ismét csak átesett -, nem volt rendes madár.

A legtöbb sirálynak elég, ha a legegyszerûbb repülést megtanulja - azt, hogyan jusson el a partról az ennivalóhoz és vissza. Mert a legtöbb sirályt az evés, nem pedig a repülés érdekli. De ezt a sirályt nem az evés érdekelte, hanem a repülés. Jonathan Livingston mindennél jobban szeretett repülni.

Rá kellett jönnie, hogy ezzel a szemlélettel aligha lesz népszerû a többi madár szemében. Még a saját szülei is szorongva figyelték, hogy Jonathan naphosszat gyakorol, százszámra próbálja a vízközeli siklásokat.

Nem tudta, miért, de ha például szárnya hosszának felényi magasságában repült a víz fölött, kevesebb fáradsággal tovább bírt megmaradni a levegõben. Siklása nem a szokásos módon végzõdött, nem a lábát elõrenyújtva csobbant bele a tengerbe, hanem áramvonalasan a törzséhez simított lába hosszan, laposan szántotta a víztükröt. Amikor pedig a partra is felhúzott lábbal szállt le, majd lelépkedte, milyen hosszan csúszott a homokban, szülei valóban erõsen aggódni kezdtek.

- Miért, Jon, de hát miért? - sopánkodott az édesanyja. - Miért esik neked ennyire nehezedre, hogy olyan legyél, mint a többiek? Miért kell olyan alacsonyan röpködnöd, mint a pelikánoknak vagy az albatroszoknak? Csupa csont és toll vagy már, fiókám!

- Bánom is én, ha csont és toll vagyok, mama. Tudni akarom, mire vagyok képes a levegõben és mire nem, ennyi az egész. Egyszerûen tudnom kell.

- Figyelj rám, Jonathan - mondta édesapja békülékenyen. - Nemsokára itt a tél. Ritka lesz a bárka, és a halak a mélybe húzódnak. Ha már mindenáron tanulni akarsz, azt tanuld meg, mit ehetsz, és hogyan jutsz hozzá. Szép, szép ez a repülés-dolog, de a siklást nem lehet megenni. Ne feledd, azért repülsz, hogy ehess.

Jonathan szófogadóan bólintott. Néhány napig igyekezett is úgy viselkedni, mint a többi sirály; valóban igyekezett, együtt vijjogott és vagdalkozott a rajjal a mólók és a halászcsónakok körül, le-lebukott a vízbe halfoszlányok, kenyérdarabkák után. De nem sok sikerrel.

Semmi értelme, gondolta, miközben szándékosan a sarkában lévõ éhes öreg sirály elé ejtette a nehezen megszerzett ajókát. Idõfecsérlés, ahelyett, hogy repülni tanulnék. Annyi mindent nem tudok még!