Valahogy úgy vagyunk mostanában a toleranciával – a másság elfogadásával –, mint annak idején a békeharccal. Tüntettünk a vietnámi háború ellen, felháborított bennünket, hogy Amerikában verik a négereket, de – legtöbben – süketek és vakok voltunk arra, ami a közvetlen környezetünkben történt.

A tolerancia hirdetése a rendszerváltás táján kezdett divatba jönni nálunk. (Naná, amíg egyenlőek voltunk, ez nem is lehetett téma!) A cigánykérdést például frappánsan megoldottuk azzal, hogy elkezdtük romázni a fáraók népét, s törvénnyel tiltottuk meg, hogy a rendőrségi körözésekben a bűnözők bőrszínét is megemlítsék, hacsak nem albínók az illetők. Aztán hála a szintén megtoleránsodott tévéadóknak, lassan hetente könnyezhetjük meg szimpatikus meleg fiúk AIDS-be torkolló szerelmét, gyűjthetünk újabb és újabb adományokat az ország messze tájain nélkülöző fogyatékosoknak, állami gondozottaknak.

Csak a szomszédunkba ne akarjanak költözni az ilyenek.

Mert akkor petíciót nyújtunk be, kihívjuk a tévét, transzparensekkel vonulunk föl-alá, hogy hát ezt azért már mégse!

A másság közvetlen megtapasztalásától való elzárkózás évezredes előítéletekből táplálkozik. Gondoljunk csak akár a silánynak ítélt csecsemők sorsát beteljesítő Taigetoszra. Ezt mára ugyan kissé meghaladta a civilizált gyakorlat, de ma is épp ily kegyetlenséggel taszítjuk el magunktól a saját lábukon megállni nem tudókat vagy a miénktől különböző utakat járókat, ha zavarni merészelik köreinket.

És tesszük mindezt egészen addig, míg egy szép napon kínossá nem válik számunkra, hogy a nyilvánosság most már minket bélyegez meg, méghozzá – ki hallott már ilyet?! – állítólagos intoleranciánk miatt. Rajtunk köszörüli a nyelvét ország-világ, amiért meg akarjuk védeni ezektől a tulajdonunkat, a nyugalmunkat. Könnyű nekik! Nem az ő szomszédjukba akarnak beköltözni a civakodó cigányok, kifordult személyiségű elmebetegek, homokosok és a többi, és a többi...MÁS!

Rákényszerít bennünket a közvélemény, hogy – ha fogcsikorgatva is – legalább toleránsnak tűnően viselkedjünk. Ez a képmutatás azonban, lényegét tekintve, alig valamivel jobb a nyílt zsidózásnál (buzizásnál, kreténezésnél, cigányozásnál stb.).

Ami igazán ér valamit, az csakis az, ha közel engedjük magunkhoz őket, a számunkra másokat – mint Jézus magához a gyermekeket –, s hagyjuk, hogy megismertessék magukat velünk. Ahogy a Lechner Ödön utca 1-ben lakók is tették az autistákkal. Pedig az a történet is másként indult. Még közgyűlés elé sem került, hogy az autistaiskola két csoportja – tizenkét kisgyerek, s a hozzájuk tartozó tizenkét pedagógus – a szóban forgó épület földszintjén (a volt Konzumbank helyiségeiben) kapna elhelyezést, a ház lakói az oktatásért felelős alpolgármesternek írt levélben tiltakoztak az ötlet ellen. Elküldték levelüket a kecskeméti televíziónak is, amely ennek okán a helyszínről tudósított a múlt kedden megtartott, Lechner Ödön utcaiak kontra pedagógusok-szülők meccsről.

A botrány azonban elmaradt. Csak a leggonoszabbak vélik, hogy a kamera minden szót, gesztust rögzítő jelenléte miatt. Nem. (Ugye, nem?!) Hanem mert az esőemberkéket féltve-óvva szerető szülők és a gyerekeket évek óta fejlesztő tanárok képviselői meggyőzték a házbelieket: nincs mitől tartaniuk. De ehhez le kellett ülni, szóba kellett állni a másikkal. A másokkal. Egymással.                                                                                   

                                                                                                                   Szabó Klára